„…viszont az értelem, amely előrelátni akar, a tapasztalati jellemmel, a szokásokkal foglalkozik és nem az igazi szabad lélekkel. „ /Babits M.: Bergson filozófiája/

 istenien gondolkodni… /Az intuíció/

 Lehet, sokan vannak köztünk, akiknek ez a szó intuíció, kínaiul hangzik, van, akinek pedig  jelenlévő „dolog” az életében. Miért írtam, hogy „dolog”? Mert igazán senki nem tudja megfogalmazni, mi is. Érzés? Tudás? Érzelem? Elménk, agyunk játéka? Egy illúzió, aminek nemességére, fennköltségére vágyunk?  Filozófusok, pszichológusok sora szeretett volna közel jutni megismeréséhez, megfogalmazásához, és talán nem véletlenül. Talán sokuk tapasztalatból ismerte, élete folyamán találkozott vele, de megfogalmazni, hosszú távra megtartani nem tudta.

A szó jelentése szemlélődés, látás, tekintet a latinból ered. A rómaiak belső vagy szellemi látásként használták. Mi is lehetett jelentése, hol volt jogosultsága egy több ezer éves katolikus hagyományban élő társadalomban az intuíciónak, és mi lehet ma? A racionális és az irracionális különválasztása, és főleg a kiszámítható racionális kézzel tapintható, bizonyítható világszemlélet térhódítása, akárhogy nézem is ma sokkal nagyobb teret hódít, mint az irracionális világé. Szeretjük a filmeken, beszélünk róla, játszunk a gondolattal, még akár vonzódunk is ehhez az irracionális világhoz, de hosszútávra nem szeretnénk szobatársunknak. Az irracionálist talán sokszor össze is tévesztjük azzal a képzeletvilággal, amit beengedünk tudatunkba, és ennek a fantáziaképnek elviselésére megteremtjük annak értékítéletét, szentre, gonoszra, csúfra bontva. A világra kivetítjük, projektáljuk belső világunkat. Így elviselhető, biztonságot nyújt.  De valóban ez lenne az irracionális vagy csak racionalizált félelmeinket tükrözik a magunkban fellelt ismeretlenről, aminek igazából semmi köze a valódi irracionális világhoz?

Hova tartozik az intuíció? Képzelet világunkhoz? A racionális vagy az irracionális világhoz? Talán mindkettőhöz egyszerre? Hogyan lehetséges ez? Minden amit látunk, hallunk, észlelünk idegrendszerünk olyan pályáin megy át míg feldogozzuk és jelentést adunk neki, ami tapasztalatainkra épül. Hogy lehetne így akármi, amit intuitíven gondolunk független már meglévő tapasztalatainktól? Mennyire befolyásolják vágyaink, tapasztalataink ezeket a gondolatainkat? Rengeteg kérdést meg lehet fogalmazni. Mégis, hogyan tudhatjuk biztosan, hogy létezik, és hogy ténylegesen jelenőséggel bír? Hogyan nem téveszthető össze vágyaink az intuíciónkkal?

Talán onnan kezdeném, hogy az intuíciót nem szabad összetéveszteni az ösztöneinkkel. Ösztöneink én központúak, nárcisztikusak. Elsősorban saját magunk állunk a központjában, saját identitásunk védelme, és tudattalan vágyaink kielégítése. Félelmeink, szégyenünk, szokások által irányított, így nem szabad. Legtöbbször nem is vagyunk tudatában, ösztöneink, úgymond nem kerülnek a tudatos felszínre, hanem különböző elhárító mechanizmusokon keresztül jutnak felszínre. Az intuíció ennél sokkal több. Legfőképpen nem nárcisztikus. Ösztönös, de önzéstelen.  A megélt, és nem az elképzelt világ jelenik meg benne, talán középpontja nincs is, és legkevésbé jelenik meg benne a félelem, hanem inkább a kiteljesedés jellemzi. Az ösztön megjelenése lehetne egy teljesen letisztult változatban, mely akár szabadon a tudatba is bekerülhet, mert egyszerűen a tartalma a teljesség. Talán kevés ilyen fogalom van a nyelvben, amiben egyszerre jelen lehet minden, ami ennyire a végtelent foglalja magába, és mivel nincs statikus pontja az állandó változást, és dinamikát. Ami egyszerre teljességgel elfogadó, magától értődő, ugyanakkor kiigazítja, kiegészíti, felvilágosítja hibáiról azt, amit az értelem hisz. Az objektum és a szubjektum tökéletes összhangját teremti meg.  Éppen ezekért a tulajdonságaiért érezzük, hogy egy létező dologgal állunk szemben, és ebben van jelentősége is.

Kadosa Kiss József: Rajz

Hogyan jelenik meg ez az intuíció az egyénben?  Az intuíció szerintem valamifajta holisztikus világkép, aminek létezéséről, annak minden részletével együtt belső tudással rendelkezem. Ez a tudás biztos, nem kérdőjeleződik meg semmivel. Minden részleten hétköznapi dolgokat is értem a legapróbb részletektől saját helyemen keresztül mindent. Dinamikus, kiszámíthatatlan, mégis evidens. Az intuíció így egyben a fejlődés is, nem értékítélet, inkább kapcsolódás. A lélek, a tudás, a tapasztalat, és tudatunk szabadsága tesz képessé az intuícióra, vagy valamilyen mélyről jövő egyszerű bizalom? Vagy mind egyszerre? Mindenki képes rá? Szerintem igen.

Nem vagyunk egyformák, kinek fontos, kinek nem az önismeret, a fejlődés, a teljes, ugyanakkor dinamikus harmónia. Nekem fontos. Ösztöneim, félelmeim, leküzdésén, önismeretemen, és saját szabadságom megteremtésén keresztül jutottam el ahhoz, hogy ismerjem, bízni tudjak ismét az intuíciómban.  Mindennapi életemet befolyásolja, és nem utolsó sorban munkámat is. Mások ezzel nem foglalkoznak ilyen mélyen, nem is kell mélyen foglalkozniuk vele, csak hagyják hatni életükben. Mások vakvágányra tévedve engedik ösztöneiket hatni, mert összetévesztik ösztöneik szabadsággal kecsegtető szavait azzal, ami igazán szabadságot adna. Nem mondanám, hogy az intuíció teljességben akár egyetlen ember számára is elérhető lenne, hiszen nincs közöttünk olyan, aki ösztöneit ennyire le tudná tisztítani, aki nárcizmusát félre tudná tenni (nem is lenne egészséges), és aki szabadságát hosszútávon meg tudná valósítani. Van filozófus, aki kimondja, egyedül Isten képes erre. Én inkább azt mondanám, Isten gondolkodhat úgy, amit mi intuíciónak nevezünk, talán ezért is vágyunk rá, szeretnénk istenien gondolkodni, de elérhetetlen ez a tökéletesség, nem is cél. Számomra a cél inkább csak időnként közelebb jutni ahhoz a széles látókörhöz, ami képes a lehető legteljesebb valójában a megismerésre, minden érzékszervével, és lelkével egyszerre, míg jelen van, halad, központ úgy, hogy mégsem az.