A szeretet : ”Szeretlek, mert szükségem van rád” vagy „Szükségem van rád, mert szeretlek.” nem mindegy...

"A szeretet magatartásforma, a jellem  beállítottsága az egész világhoz, a szeretet típusaiban van csak jelentősége a szeretet tárgyának."

Nem könnyű a szeretetről úgy beszélni, hogy elkerüljük a pátoszokat, ne legyünk fellengzősek, közhelyesek, és ne abban fürdőzzünk, hogy „Lám én milyen szeretetteljes vagyok.”. Vagy ne arról siránkozzunk, milyen szörnyű a mai világ, mely nem ad talajt a szeretetre, elidegenedett… Legtöbbször azt gondoljuk, hogy szeretet magától működő érzés bennünk, és ha hiányát érezzük, akkor hajlamosak vagyunk azt feltételezni, csak azért, mert nem találjuk a megfelelő személyt a szeretetre. Sokan hiszik, a közhely igazságát, hogy a szeretetnek ereje van, mégis emberek vagyunk, versengünk, egymás határait próbálgatjuk, önérzetesek vagyunk, és akarva, akaratlan tesszük tönkre szeretet kapcsolatainkat. “Könnyű” nekem, mint pszichológusnak, olvasmányaimból megfogalmazni, mi is lenne az optimális szeretet, vagy milyen problémák merülhetnek fel. Megfogalmazni, ideákat építeni könnyebb nekem is, mint valóban úgy is élni nap, mint nap, és talán lehetetlen is ez egy ember számára.

Erich Fromm: A szeretet művészete című könyv, ami számomra a legtisztábban írta le, milyen különbség lehet szeretet és szeretet között. Nem feltétlenül kell a szerzővel egyetérteni, de elgondolkodtató. Fromm szerint a szeretet nem egy passzív, „van és magától működik” érzés, hanem igen csak aktív. A szeretet összes formájára négy cselekvő jellemzőt határoz meg. A másik fél ismeretét, az ismereten alapuló tiszteletét, a felelősségvállalást, és a törődést a sorsával. A szeretet magatartásforma, a jellem beállítottsága az egész világhoz, a szeretet típusaiban van csak jelentősége a szeretet tárgyának. Valójában valakinek könnyebben megy, valakinek nehezebben, ki mit hozott a sokszor emlegetett „gyerekszobájából”.

Idézve a könyvből:

     A szeretet cselekvő törődés annak az életével és fejlődésével, akit vagy amit szeretünk.

    A felelősség teljességgel önkéntes cselekvés, a felnőtt szeretetnél elsősorban lelki szükségletek kielégítésére vonatkozik.

   Tiszteletben tartani annyi, mint azt akarni, hogy aszerint fejlődjön, bontakozzon ki, amilyen. Nem olyannak, amilyennek én akarom.

   Ismeret nélkül ugyanakkor sem a gondoskodás, sem a felelősség, sem a tisztelet nem működik. Anélkül vak.

Valakit megismerni? Figyelmet és nyitottságot igényel valóban ismerni valakit, hiszen mindenkit saját magunkon keresztül ismerünk meg, és ezt befolyásolják tapasztalataink, előítéleteink, sztereotípiáink. Mindemellett ha valóban meg akarjuk ismerni, az igencsak időigényes, és aktív cselekvést igényel. A fekete, rózsaszín, sárga szemüveget (előfeltételezéseinket) félre kéne dobnunk és addig, amíg megismerjük a másikat, addig bizalommal lenni felé. Jó lenne valamilyen optimális szemüvegen keresztül nézni, de sajnos ilyet még nem tervezett sem pszichológus, sem divattervező. Emellett felmerülnek a megismerés folyamán az árnyoldalak, a másik „rossz napjai”, vagy ténylegesen megjelenő olyan tulajdonságai melyek nehézséget okoznak…

Elfogadás? Nagyon divatos ma arról beszélni, elvárni a másiktól, hogy elfogadjon engem. A kapcsolatoktól ezt várjuk elsőre: ”Fogadjon el, olyannak, amilyen vagyok!”.  Próbáljuk elképzelni ezt a mondatot szavak nélkül, mint egy pantomim előadáson. Nem olyan, mintha ez a mondat csak egy emberről szólna? Pedig két emberről szól egy kapcsolatban az elfogadás. Képzeljünk el különböző testtartásokat akár… láthatjuk mennyire nem egyszerű, és még nem is beszéltek. Én azt gondolom ez a mondat,  inkább csak önmagunk és az identitásunk megvédéséről szól, és inkább az attól való félelemről, hogy valaki át akar nevelni, más embert akar belőlem faragni, vagy éppen attól való félelemről, hogy a “rossz” oldalaim elfogadhatatlanok, mint arról, hogy átadtam magam a megismerésnek és az elfogadásnak, a bizalomnak.

Mindkét embertől nyitottságot, bizalmat igényel az elfogadás. Két oldal egyensúlya sem könnyű. Kevesen vannak, akik elfogadják, hogy „elfogadták”. Legtöbbször úgy értelmezzük a teljes elfogadást, hogy a másiknak nincsenek határai  (miért nem haragszik rám, ha "rossz" voltam, és utasít el, ahogy mások teszik?), és azt gondoljuk, megtehetünk bármit, amit csak akarunk. Dühöt is szülhet az elfogadóval szemben, mert azt érezzük a másik túl elfogadó. Dühösek lehetünk a másikra, mert önmagunk hibáit láthatjuk ilyenkor „rossznak”, még ha viselkedésünknek akár szubjektív magyarázata is van.
Nehéz “elfogadni”, ha a másik félnek feltételei vannak, vagy amikor valaki önmagát képtelen megmutatni.

Nehéz még elfogadni, megérteni a másik és sokszor önmagunk szükségletei (mint uralkodás, zárkózottság, vagy gyerekesség, cinizmus, önigazolás, önrombolás…). Itt nem csak a hétköznapi szükségletekről beszélek, hanem főleg a pszichológiai szükségletekről, melyek automatikusak és nem feltétlenül „jó” célt szolgálnak, és inkább csak rejtett félelmekre adott reakciók. Sokszor nehéz meglátni, hogy ezek a másik működési módjai csupán, és nem feltétlenül a személyisége. Elfogadni úgy, hogy a másik növekedésére, fejlődésére terepet biztosítsunk. Ellenkező esetben akármennyire is azt gondoljuk, szeretjük a másikat, csak úgy tűnik, átnevelni akarjuk, nem tiszteljük. De a legfontosabb eleme talán a szeretet, és a hit, bizalom a másikban, és magunkban, hogy arra fejlődünk amerre a legjobb az énkép szempontjából.

A szeretet. Talán ez az egyetlen valós indok, hogy meg tudunk bocsátani a másik embernek és önmagunknak. Sokszor tudunk viszont elnézőek lenni, és hibáztatni. A szóban is benne van: elnézni, nem odanézni, de tudni… Mekkora különbség van az "el-nézés" és a megbocsájtás között, "el-nézés" és "el-fogadás" között. Tudunk elnézőek lenni, tudjuk hibáztatni magunkat, de nem a megbocsátás, és főleg nem a fejlődés, elfogadás szellemében. Pedig elfogadással kellene magunkat és másokat szeretnünk, főleg azokat, akiket legközelebb érzünk magunkhoz. Szeretni kell hozzá a másikat és magunkat, ismerni, és tisztelni. Tisztelni, hogy tévedéseink is fejlődésünket szolgálhatják, és ebben benne vannak rossz döntéseink, vitáink, sértődéseink, konfliktusaink. Hiszen legfőképpen emberek vagyunk, tökéletlenségünkben tökéletesek.

A konfliktus, vita sokan úgy gondolják, nem fér bele, ha valakit szeretetünk, de ha belegondolunk, tudjuk, igazán azzal az emberrel lehet konfliktusunk, aki mélyen megérint. A másik megismerésén keresztül önmagunkba is mélyebben látunk bele. A kapcsolat mélysége adja, hogy egymást tükrözzük, és minél mélyebb a kapcsolat, minél inkább a megismerés dominál, annál mélyebben látjuk és tükrözzük a másikat. Ennek folytán a másik “tükrében” olyan dolgok is megjelenhetnek, amiktől félünk. De nem gondoljuk, hogy az a tükör, amiben csak a legszebbet látjuk, az vagy nagyon “messze van”, vagy nem kapcsoltuk fel a villanyt? Én úgy gondolom, Fromm-tól idézve, hogy  „ két ember közötti valódi konfliktusok, azok, amelyek nem elleplezésre vagy projekcióra (kivetítésére) szolgálnak, hanem a belső valóságnak azon mély szintjén vannak megélve, ahová tartoznak, nem ártalmasak.”  Tisztázáshoz vezetnek, katarzist hoznak létre, kapukat nyithat meg, amelyből mindkét személy gyarapodva kerül ki. Ez lenne az ideális kölcsönös szeretet. Az ilyen típusú konfliktusok után lehet újra nyitottan és vidáman közeledni a másikhoz, és új szintre lépni egyénileg és a kapcsolat szempontjából is egyszerre, és ez az, ami az igazi útra tereli személyiségünket is.

Sokféle szeretet van az anyai szeretettől, a felebaráti, és az ön szereteten keresztül, a szerelemig. Mindegyikben jelen van ez a négy elem. Hogyan értelmezzük az önszeretetet? Nem az öncentrikus működési mód, vagy a nárcizmus az önszeretet, ezt ma már a legtöbben látják. Népszerű irodalmak az önmegvalósítást nevezik önszeretetnek, és valóban az egyik legérettebb működési mód, de nem a legérettebb, mert figyelmen kívül hagyja a társas közeget, a kapcsolatokat, tehát csak egy “tárgya” van a szeretetnek, én. A legérettebb működésnek azt tartják, amikor a környezettel harmóniában, azzal együtt működve, és annak gyarapodására valósítja meg valaki a belső képességeit, terjeszti ki azokat.
Ha csak Fromm négy cselekvő alapeleme mentén megvizsgáljuk önmagához való viszonyunkat a nap 24 órájában, mit találunk? Szeretjük magunkat? Egymást? Valóban azért nem találunk igazán mély és magával ragadó kapcsolatokat, párt, barátokat, mert a világ, ami körülvesz minket ilyen, kegyetlen? Vagy mi is csak “hiányainkat” próbáljuk másokkal pótolni.

A világ hatása jelen van kapcsolatainkra, hogy könnyen felcserélhetőnek véljük párunkat, sokan azzal a gondolattal kezdünk kapcsolatot, hogy számba vesszük, ennek vége lesz, miért lennénk mi kivételek. Legtöbbször azt gondoljuk, ha nem megy valakivel, akkor lesz más, vagy hogy találunk jobban amikor elégedetlenek vagyunk azzal amit kapunk. Sőt az is érthető, hogy a munkahelyi, és más területeken megkövetelt komolyság, stressz tűrés, felelősségvállalás után a legtöbben könnyen, magától érthetődő, működő kapcsolatokra vágyunk. De valaha is működött így több embernek, mint a filmvásznon, a regényekben vagy kamaszkori álmainkban? Azóta probléma a párkapcsolat kérdése, mióta megváltozott a párválasztás módja, mikéntje. Ma már szabad döntésünk van, mégis sokszor nem találjuk az egyensúlyt a szabadság-vágyunk és a bilincseket sejtető elköteleződés között. Tele vagyunk rossz emlékekkel generációkra visszamenőleg… sokan nem akarunk olyat, mint szüleinké volt, de úgy tűnik a teljes szabadság sem vált be. Keressük az egyensúlyt (nem csak a párkapcsolatokban).

Kényelmesekké váltunk, vagy inkább a gyermeki (kielégítetlen/túlságosan kielégített) szeretet-vágyunkban megragadtunk, és nem tudunk túllépni azon, hogy csak szeretet-szükségletünk kielégítése érdekében tudunk valakit szeretni („Szeretlek, mert szükségem van rád”)? Sokan védjük nehezen megszerzett identitásunkat, mely (csalóka) szabadság érzéssel tölt el, de ami sokkal inkább épp elválaszt minket másoktól, önmagunkból épített, megközelíthetetlen falat emel. Vagy feltételeket szabunk, és hogy ha nem kapjuk meg, akkor vissza is vonjuk szeretetünk. Ez mind gyermeki szeretet, elsősorban a magány űzése, a szeretetvágy kielégítése, és identitásunk bizonygatása. Felnőtt korban inkább csak csoportos magányt szül, nem kapcsolódást, kapcsolatot.

Én inkább azt gondolom, hogy a világ hatása jelen van, és könnyen elhisszük, hogy a boldogság egy megszerzendő állapot, ha megtaláljuk az “igazit”, a legjobbat... ahogy minden a mai világban ezt sugallja. Pedig épp a szeretet minősége adná a különbséget. Felnőtt, érett szeretet, az amikor valaki közelségére egyszerűen azért vágyunk, mert szeretjük. Párhuzamos haladás. Legyen az testvér, barát, vagy szerelem, szeretnénk jobban ismerni, tisztelni, figyelni rá, és látni szeretnénk hogyan és merre halad, míg nem tévesztjük szem elől önmagunkat sem.

"Szereteted ne olyan legyen, mint az éhség, mely mohón válogat ehető és nem-ehető között; hanem mint a fény,mely egykedvűen kiárad minden előtte-levőre.
Mikor a szeretet válogatni kezd: már nem szeretet többé....."(Weöres Sándor)