Elsején új életet kezdek ?

Újévi fogadalmak, tévedések, változások...

Naponta olvasom közösségi oldalakon az olcsó szlogeneket, arról, hogyan legyél túl szerelmeden, elvesztett munkahelyeden, álmodon, vagy hogyan kövesd álmaid, és hogy csak erős leszel a bukásoktól, csalódásoktól, vagy hogy mások az érdemtelenek, ha nem értékelnek, és a többi…, hogy a nosztalgiázásokat ne is említsem. Sorolhatnám mindazt a közhelyet, ami talán oldja a veszteségek fölött érzett feszültségünket, lelkiismeret furdalást, az önhibáztatást, önbizalomvesztést, a labilitás érzést, bizonytalanságot a jövő nyitottságától, amit egy változás előszele kelthet. Gyűjteményt lehetne már belőlük készíteni, és abból is mennyire nincs alapjuk, közhelyekre és általánosításokra hivatkoznak. Figyelmen kívül hagyják az egészségesnek mondható folyamatokat és az egyén valóságát. Legtöbb esetben arra a mélyen frusztráló társadalomképre alapoznak, amibe legtöbbünket tudattalanul belekényszerít az a világkép, ami körülvesz minket. Sokan követik ezt az értékrendszert, annak ellenére, hogy nagyon keveseket (pontosabban senkit sem) ismerek, akiknek ez valóban boldogságot hozna.

Miben tévednek ezek a szlogenek? Elsősorban abban, hogy amikor valamibe belekezdek, vagy éppen kitartok valami mellett, de még akkor is, ha épp feladom, akkor egy gyors álbiztonságot kínálnak, segítenek becsapni önmagamat. Nem abban segítenek, hogy hallgatni tudjak, bízzak az intuíciómban, és merjem vállalni a döntéseimet, amik ha nem is tökéletesek, de önmagammal azonosak. Mindig azt gondoltam, hogy életünk folyamán olyan dolgokkal, célokkal, vágyakkal, konfliktusokkal, olyan barátokkal, szülőkkel, szerelmekkel találkozunk, amik összefüggésben vannak az önismeret kibontakozásával. Ezek közül sokat érint a belső megérzés, az intuíció.  Az intuíció pedig pont nem azokon a csatornákon fejti ki hatását, amikre ezek a szlogenek hivatkoznak, semmi köze az általánosságokhoz, sem a normákhoz, sem az ideákhoz, sem a nosztalgiázáshoz, sem az énkép vagy a „homlokzat” fenntartásához, sem az egóhoz, legfőképpen pedig nem lehet érését siettetni.

Hogyan is működne a változás? Visszatérnék egy korábbi cikkemhez a szeretethez. Legyen az egy életcél, vágy, egy jövőkép, egy vonzódás valakihez, ha igazán belső intuíciónkra hallgatunk, akkor saját valónkkal van összefüggésben, így válhat „igazi”-vá. Ha pedig ez az intuíció valós, akkor tudjuk igazán szeretni annak tárgyát. Ami feltételezi a megismerést, a tiszteletet, a felelősségvállalást és a törődést. Elmondhatjuk ezeket egy életcéllal, szakmával, vagy egy emberrel kapcsolatban? És elmondhatjuk más egészen hétköznapi tevékenységünkre? Szerintem igen. Legalábbis jó lenne, ha jellemzők lehetnének mindenre, ami egyszer fontossá vált életünkben, ha ez a négy elem megszülethetne. Megszület- HET! De ezek nélkül az intuíció csak egy jel marad, amit nem bontunk ki. Mindez nem elég, mert önmagunkkal kapcsolatban is jelen kell lennie, mind az intuíciónk megismerésének, a bele vetette bizalomnak éppúgy, mint a szeretetnek. Jung az, aki meg is fogalmazza, hogy akkor érzünk bűntudatot, szégyent (ami legtöbbször nem tudatos, sőt legtöbbször egészen másra vetitjük ki ezeket az érzéseket), ha eltérünk a Selbs (Mélymag), a pszichénk egységének és a teljességének impulzusaitól. Így nem tudunk magunknak megbocsájtani. Akkor valóban tévedés a tettünk, de a tévedés önismeretünkben van. Pontosabban épp félreismerésében, egy ösztönös impulzusunk, intuícióval való összetévesztésében, megfelelési vágyunkban, vagy épp félelmeinkben, vagy önbizalom hiányunkban. Persze igaz, hogy a változás, a saját belsőnk valódi ismeretéhez vezető út, sokkal ijesztőbb lehet (bizonytalanságától, és vélt kontrollálhatatlanságából eredően), mint az, ha megmaradunk jól megszokott képünknél a borotválkozó tükörben, és azokkal a már megszokott disszonanciaérzéseinkkel, amikre mindig megtaláljuk a már jól bejáratott magyarázatokat.

Az ember kiválaszthat egy szakmát, egy iskolát, egy életfelfogást, munkát, egy ideálisnak tűnő utat, szerelmet, kutyát, macskát, virágot és mégsem hozza meg azt a belső érzést hosszú távra, amit remélt tőle. Sok minden lehet az oka, de éppen ilyenkor segít önmagunk szeretete (nem az egocentrizmus, vagy a nárcizmus! https://www.youtube.com/watch?v=3M68wcB6L0s), ha ismerem magamat, tisztelem valódi értékeimet, és tisztában vagyok saját határaimmal, akkor több energiát fektethetek bele, vagy le tudok mondani róla mindezek tükrében. Nem vagyok olyan, hogy művészé, artistává, celebbé, főnökké vagy angyallá váljak? Nem vagyok olyan, akit te elfogadni és szeretni tudsz, hosszú távon? Nem vagyok jó szakács, sakkpartner, kertész, vagy ügybuzgó aktivista...  De ami ahhoz kell, hogy alkalmassá váljak arra, hogy pont azt a helyet foglaljam el a világ palettáján, amiben harmóniát lelek, ahhoz arra az egyéni összetételére  az emberi személyiségnek, képességeknek, gondolkodásnak van szükség, aki én vagyok. Ezt, így már sokkal könnyebb elfogadni. Nem volt hiába egyetlen törekvés sem, hiszen minden igazán belülről jövő vonzódás megmarad. A megismerés magával hozza kitörölhetetlenül a tiszteletet és a törődést az iránt, ami vonzódásunk tárgya volt, akárhogy alakul is utána. https://www.youtube.com/watch?v=bbF7VVsKYIw Saját tapasztalatom, hogy minden alkalommal, amikor belső hangomra hallgattam és elindultam egy úton, akár így, akár úgy alakult, mindig meg volt az értelme. Ezért tudok és szeretek rajzolni, ezért jártam be a világ egy részét, ezért tudtam visszatérni számomra fontos emberekhez... és még sorolhatnám azokat az élményeit, vonzódásait életemnek, amikért mertem kockáztatni. Gazdagabb lettem általuk. Kellenek az olyan tapasztalatok, amikor a kitartásra van szükség, és az olyanok is, amikor a lemondásra, vagy váltásra. Így tudok igazán tükörbe nézni csak. Önmagamnak tartozom annyival, hogy kövessem azt az iránytűt, amit belsőm mutat, és ezt egyetlen úton tehetem, ha megismerem önmagamat, érzéseim, gondolataim valódi hátterét és ezt legalább őszintén teszem.

Kadosa-Kiss József: Nagylépés

Hogyan van/nincs számomra összefüggés az újévi, nagyobb ünnepeken elhangzó fogadalmak, a tévedés és a váltás között? Mindkettő fogalom számomra egy gyorsan lezajló, egyik percről a másikra történő jobbítást feltételez. Szerintem az igazi változtatás, egy új útra való rátérés hosszú folyamat. Magába foglalja az előző útról való letérést, ami sokban hasonlíthat a gyász folyamatához, addig a pontig, hogy végleg elengedem. A megküzdés, amiről már talán sokan hallottak, nem a „leszarom-tabletta”, a túllépés, az érzelmek eltitkolása, eltemetése, az elfogadás álarca mögé bújás, hanem tulajdonképpen az önismeret fejlesztése, a saját belsőmben fellelhető megoldás megtalálása. Utána valamivel többet tudok magamról, és arról is, mit vagyok képes tenni, mit nem, meddig tartanak a határaim, milyen az értékrendem, és legfőképpen, mennyire vagyok azonos önmagammal. Utána következhet egy nyitott perspektíva felvétele, amiben a fókuszált és a periférikus látás is helyet kaphat, és egyben képessé tesz a belső hangra való figyelésre is. Jöhet az intuíció egy katarzisból, egy veszélyhelyzetből,  döntésből, tartalommal a mély megismerés tölti meg. Ezek után elindulhatok az új úton, amit így már önmagammal harmóniában teszek meg, de még ez a harmónia sem biztosítja az út göröngymentességét. Ha viszont mindezek nincsenek, ha valami elvesztésén átlépünk, kilépünk, nem hagyva időt a veszteség és a nyereség integrálására, akkor eleve nem születik meg semmi új. A régi cél, intuíció vagy vonzalom értékeletlenül valahol ott marad, mint egy árnyék, mint kidobott érzelem, energia, idő, nem teljesítve be feladatát. Rohanunk, de hova? Amit intuíciónk súg, amit saját tudattalanunk a szemünk elé hoz, az legtöbbször visszatér. Más gúnyában, de ugyanaz… Így a fogadalmak, váltások számomra inkább valamifajta pótlékok, vagy a kétségbeesett ritualizálódása annak, amivel elkerülni szeretnénk azokat a belső energiát, odafigyelést igénylő folyamatokat, amiket saját magunkért tehetnénk. Olcsó szlogen kétmillió hatszáznegyvenkétezer ötszáz-tizenharmadik: „Ne bánjál semmit az életedben”, mit jelent? Azt, hogy tévedtünk, felejtsük el, és átlépve, menjünk tovább vagy pont az ellenkezőjét, azt hogy egy olyan úton haladunk, amiben mindennek értelme van, ha szeret-nénk. Amikor visszanézünk az utunkra, abban főleg olyan részletek vannak, amiben magunkra ismerünk, és tudjuk szeretni a mai napig is.


Köszönettel tartozom főszerkesztőmnek, és az újságnak, az év folyamán megadott témákért!