Lelki erő: Éléskamra, mely tartalékokkal látja el a személyiség egészét

      „az erő legyen veled és a gyengeség…”

        Napokban egy beszélgetés alkalmával, egy ismerősöm a nagymamájáról mesélt. A sok megpróbáltatás ellenére, volt ereje az élethez, hogy felneveljen több gyereket, unokát egyedül, miután elvesztette férjét. Elgondolkoztam azon, hogy a XXI. század elején milyen csodálatosnak tartjuk ezt, míg neki valószínűleg egy pillanatig nem fordult meg a fejében a „lelki-erő” kérdése. Természetes volt számára, és amikor nem volt épp ereje, akkor pedig ösztönösen talált olyan megoldásokat, amikkel visszanyerheti. Nem gondolkozott azon mennyi kell, honnan van.

        Miért ennyire fontos kérdés manapság, és miért beszélünk ennyit az erőről, és a lelkierőről? Luke-skywalker azzal a jókívánsággal indult megváltani a világot: „Az erő veled van…” Az interneten keresve a „lelkierő”-t … mindenféle titkos és csak bizonyos emberek számára elérhető valamiről beszél, vagy olyan statikus tanult tudásról, ami a boldogsághoz vezető utat biztosítja. Tényleg ilyen összefüggések lennének?

         Bizonyos, hogy a felnőtt működési módhoz automatikusan csatoljuk azt, hogy valaki elég erős. De valóban így van ez?  Szerintem sokszor éppen a gyengeség felvállalásához kell lelkierő, hogy merjük megélni, annak bizodalmában, hogy mi is és kapcsolataink is érnek általa, és bízhatunk abban, hogy ha szükségünk van rá, kaphatunk olyan figyelmet, együttérzést, támogatást, bizalmat., ami ebben felnőttként támogat.

         Mi is a lelkierő? A pszichológia konkrétan ezzel a fogalommal nem foglalkozik, legfeljebb oly módon, hogy milyen személyiségjegyek kellenek ahhoz, hogy jól küzdjünk meg a problémáinkkal, vagy azzal milyen problémamegoldó stratégia kell ahhoz, hogy könnyen, nagyobb emocionális zavar nélkül jussunk túl embert próbáló helyzeteken. Foglalkozik olyan fogalommal, mint „bizalom”, amit én legközelebbinek találok a lelkierő fogalmával.

          Akkor mi is a lelkierő. Talán úgy határoznám meg –önkényesen-, hogy egy olyan belső biztonságérzés, ami optimális szinten tartja az önértékelést, az élet során felmerülő problémák, akadályok megoldásában pedig, mint egy éléskamra tartalékokkal látja el a személyiség egészét. A lelkierő nap, mint nap velünk van, állandó töltést, töltődést igényel, és állandóan használjuk a mindennapjaink legkisebb döntéseinél, konfliktusainál, konfrontációinál. Mindez tudattalanul működik, mindaddig, míg olyan kihívás elé kerülünk, amikor veszélybe kerül a raktár kimerülése, vagy konkrétan ki is merül, erőfeszítéseink felemésztik tartalékainkat. Ekkor szembesülünk a lelkierőnkkel. Pontosabban a hiányával. De vajon, amikor ott van bennünk, akkor tudunk róla?

Komolyan gondoljuk időnként, hogy teljességgel magunknak köszönhetjük minden lelkierőnket, amivel felnőttként rendelkezünk, mint ahogy a másik végletet is, hogy minden tőlünk független, mint valami külső „adomány”, akármi történhet velünk, lelkierőnk megmarad. Sokszor akár lenézzük, vagy kerüljük azt akin látjuk nincs "lelkiereje" a megküzdéshez anélkül, hogy végiggondolnánk mi is az ami elvette erejét, vagy felidéznénk, velünk is megtörtént ilyen.

Honnan is eredhet ez a lelkierő, ez az éléskamra, amiből meríthetünk. Az éléskamrát is fel kell tölteni.  Anyu, Apu, vagy én magam töltöm… nem mindegy. Az sem mindegy, hogy a környezetemben levőket mennyire „használom” éléskamrám töltésére, mint az sem, hogy mennyire valóságos, tényleges lelkierőt adó elemekkel töltöm fel vagy elégszem meg rövid lejáratú energiákkal. Tévedés ne essék, nem a túlzott önértékelést, vagy a csak saját szempontokat figyelembevevő, mindenen átgázoló működést értem a lelkierőnek, nekem nem valóságos lelkierőről árulkodik, hanem álarc, az erő imitálása.

Kiktől, és hogyan kaphatunk erőt? Személyiségünk alapjába véve egy jól működő energia háztartással, önmagunkba vetett bizalommal születik, de jócskán hozzájárul gyerekkorunk, környezetünk, tapasztalataink. Adottságainkat ezek átírják, és befolyásolják, hogy felnőtt korunkra, milyen hatékonyan tudjuk használni, szabályozni. De akár teljes bénultságot, szabályozási képtelenséget, “erőtlenséget” is okozhatnak ezek a tapasztalatok (tanult tehetetlenség).

Idézzünk magunk elé egy kisgyereket. Ha jobban megfigyeljük, láthatjuk, hogyan gyűjt lelkierőt egy új kihívás leküzdésére, biztos abban, hogy menni fog. Láthatjuk, hogyan hat rá, amikor anyu mindentől félti, képtelennek tartja, hogy megmássza a mászókát, bekösse a cipőjét, vagy túlélje az orra bukást. Koncentrál a kihívásra, de időnként oda pillant, oda les, anyu mit gondol, „képes vagyok rá?”. Ki ne látott volna síró gyereket könnyei közül kikukucskálni, mit gondol anyu. Kiskorunktól kezdve kéne kapnunk szüleinktől, környezetünktől egy olyan belső erőben való bizalmat, ami az akkori kihívások sikeres megoldásába vetett bizalom, vagy a sikertelenségkor megkapható segítség, támasz lehetősége. A bizalmat abban, hogy akarhatunk dolgokat, és ha teszünk érte, akkor el is tudjuk egyedül, vagy segítséggel érni. Ha valami bajunk van, akkor csak hátra kell nézni, a kellő figyelmet megkapjuk, és ott a segítség, biztatás is. Mint a mászókázó gyerekek pillantásai, amikor ellenőrzi anyja óvó figyelmét, bizalmát, bíztatását. Mindezeket, ha gyerekkorban megkaptuk, akkor úgymond „belsővé tudjuk tenni”, és már a konkrét segítség, biztatás jelenléte nélkül merünk bízni saját erőnkben, képességeinkben.

Persze mindenki életében, még annak is ki mindent „bizalmat” megkapott gyerekkorában, jöhet olyan hosszan tartó sikertelenség sorozat, vagy kihívás, túl erős nyomás, vagy hosszan elhúzódó küzdés, ami megkérdőjelezheti önmagunkba, és a világba vetett hitünket, reménytelenné tehet. Manapság akár szégyen is lehet, ha valakinek „nincs annyi lelki ereje”, hogy mosolyogva lépjen túl egyébként komoly kríziseken. Ha nincs elég ereje ahhoz, hogy problémáit palástolni tudja. De pontosan nem tisztázott milyen erőt is vár el tőlünk környezetünk. A palástolást, a megoldást…? A gyengeséget meg lehet engedni? Vagy csak mások által megítélt „komoly” veszteségeknél? Teret hagy ma a világ arra, hogy gyengék lehessünk, ha fáj valami, ha reményünket időlegesen elvesztettük, vagy ha túl nagy a nyomás? Kaphatunk elég figyelmet, biztatást, vagy elvárja a környezet a gyors hatást, mint egy bevehető “fájdalomcsillapítónál”? Inkább elkerüljük az ilyen embert, nehogy "elkapjuk" tőle a gyengeséget, mint egy fertőzést? Félünk erőtlennek mutatkozni?

Sokan automatikusan tudják hova forduljanak ilyenkor „erő”-ért. Van, aki jól bejáratott baráti körét, családját keresi meg, más Istenhez fordul, valaki más emberi segítőt választ, vagy meditál, esetleg sportol… sokféle töltődés van.

A segítő, pszichológus,azzal a feladattal találja szembe magát, hogy a tanácstalanul hozzá fordulót segítenie kell abban, hogy saját magában megtalálja a biztonságot, hogy van ereje, és célja ahhoz, hogy tovább tudja folytatni az életét. A hangsúly itt nekem azon van, hogy önállóan, állandó mankó, külső, direkt energia nélkül tudja megtalálni azt az utat, ahol nem mindennapi küzdelemnek éli meg életét, hanem örömteli létnek, önmagát tölteni, töltődni képes minőségre találjon rá. Az összes segítő szakma csapdája, ha ez a segítségnyújtás nem az önállóságra irányul, nem azt segíti, hogy a kliens önálló, döntés képességet érjen el, hanem valamifajta függőséget alakít ki. Ezt persze mind a segítő, mind a segített ki tudja alakítani, de elsősorban a segítő feladata lenne ennek a szabályozása.
Cikkem elején feltett kérdésre, miért vált ma ennyire fontos kérdéssé a “lelkierő”, és miért lehet, hogy misztikus magyarázatokat próbálunk rá találni, mit is csináljunk ha erőre van szükségünk, én úgy találom éppen az a magyarázat, hogy a legnehezebbet a bizalmat másokban, vagy magunkban nem találjuk. Talán híján vagyunk ilyen kapcsolatoknak. Bizonyos, hogy a felnőtt működési módhoz automatikusan csatoljuk azt, hogy valaki elég erős. De valóban így van ez?  Szerintem sokszor éppen a gyengeség felvállalásához kell lelkierő, hogy merjük megélni, annak bizodalmában, hogy mi is és kapcsolataink is érnek általa, és bízhatunk abban, hogy ha szükségünk van rá, kaphatunk olyan figyelmet, együttérzést, támogatást, bizalmat., ami ebben felnőttként támogat, megtart, és mindemellett egyszerre ad “erőt” annak aki gyenge, és annak is akiben a bizalmát fektette.