Az eredet pszichológusi szemmel

Arany út: az intuíció

Kevés olyan téma van, ami ilyen kettős érzést kelt bennem. Nem hiszem, hogy egyedül lennék ezzel azok között, akik valaha valamilyen szintű önismeretet végeztek.

Egyrészről egyre többször egy elégedettséget érzek, másrészről küzdelmet. Mindkettő jelen van, és valahol az egyensúlyt keresi. Nagyon különbözőek vagyunk a téren, mennyire érzünk ösztönzést önmagunk megismerésére, és hogy problémáinkat hogyan értelmezzük, a körülmények által létrejött ismétlődő helyzetek sorozatának, vagy egy fejlődésre ösztönző erőnek. Sokan nem igazán keresik, mi lakozik igazán bennük, úgy gondolják, velük minden rendben van, mások pont az ellenkező végletben vannak, állandóan keresik önmaguk, és sokszor azt gondolják magukról, eredendően valami baj van velük. Nehéz kérdés, hol lenne az egyensúly. Én azt gondolom a kettő között. Önmagunk, eredőnk keresése bonyolult folyamat. Hiszen fogantatásunkkor hiába kaptunk esszenciálisan jót, azt első pillanattól, mint egy szobrász állandóan alakította az élet. Hol ügyes, mélyre látó ez a szobrász, hol melléüt, letörve fontos részeket. Olykor látja mi faragható ki ebből a személyiségből, máskor pedig olyan mintha satuba fogná, ráerőszakolva egy olyan formát, ami ebből az alapból nem hozható létre. Mint egy szobron, az emberen is látszik, mestere harmóniát vagy diszharmóniát hozott-e létre.  Ezt hívnánk nevelésnek?

Ahogy lassan ismerkedem a különböző, akár pszichológiai, akár más spirituális elméletekkel a személyiség felépítéséről, az élet eredetéről és céljáról, úgy érzem, a legtöbb elmélet valahol mélyen összecseng. Mindegyik arra ösztönöz, hogy ha békében szeretnél élni magaddal és a világgal, belső-, mély egyensúlyra vágysz, akkor meg kell ismerned eredőd, milyen célja van születésednek, életednek. A legtöbb spirituálissal foglalkozó elmélet ugyanazt, a világgal és önmagával harmonikus személyiség kiteljesedését tűzi ki célul. Abban különböznek leginkább ezek az elméletek, hogy milyen néven nevezik a megismerésre, önelfogadásra szánt eredendő részeinket, és hogy honnan eredeztetik ezeket.

Alapjában véve, mindenki egy olyan elegyet kapott, ami nem hogy értékes (ez ma eléggé elcsépelt frázis, valódi értelem nélkül használjuk legtöbbször), de számomra inkább felemelő érzés, amikor valóban valamennyire belelát az ember, akár önmagával, akár másokkal kapcsolatban. Mind magunkban, mind másokban, mindig találhatunk újat és újat, kifogyhatatlan tárház. A „rosszak” nem tudnak rosszként minősülni (még ha mi sokszor akarva, akaratlan hajlamosak vagyunk címkével ellátni őket), a képességeket ("jókat") pedig csak csodálni lehet.

A „jó” tulajdonságainkról könnyen el tudjuk hinni, hogy az élet ajándéka, de a rossznak vélt tulajdonságokkal ennél kicsit nehezebb megbirkózni. Milyen lenne, ha nem csak megjátszanunk kellene, tisztában vagyunk „rossz” tulajdonságainkkal?  Milyen lenne, ha csak „jók” lennének?  Jó lenne? Milyen lenne így élni? Szeretnénk tökéletesek lenni? Sokan erre most azt mondanák, igen. Nem kéne szenvednem gátlásaimtól, szégyenérzeteimtől, hogy nem tudok megoldani egy egyenletet, vagy hogy elpirulok, hogy be nem áll a szám és még sorolhatnám... Amit ilyenkor nem látunk, hogy nincs rossz tulajdonságunk, csak olyan tulajdonság, amit nem tudunk még a megfelelő helyen alkalmazni, vagy ami egy irreális énképhez kapcsolódik. Mások  lehetnek kompenzációk, automatikus reakciók, amiknek kevés köze van önmagunkhoz, inkább csak neveltetésünk és élet tapasztalataink sérüléseihez, értelmezéseihez.

Szóval bevallom, bennem kettős érzést kelt ez a szó, „eredet”. Elégedettséget és küzdést. Az elégedettség azért, mert önismeretem, ami hozzátartozik szakmám gyakorlásának alapjaihoz, hozzásegített, hogy felismerjem mindazt a jót, tehetséget, és tulajdonságok tárházát, amiket a szüleimtől kaptam. Igaz egy egészen speciális, csak rám jellemző mixben, aminek kezeléséhez senkitől sem kaptam használati útmutatót. Ma a legegyszerűbb készülékekhez is több oldalas útmutatót kapunk, azzal, hogy „ne rakd a mikróba a macskát”… de magunkkal, hogy is vagyunk? Néha talán nagyobb bakikat s képesek vagyunk elkövetni. De melyik biztosítót perelhetjük ezért?

Ezekkel a személyiségjegyekkel még nem ért véget örökségem. A küzdés. Mindannyian, mindannyiunk szülei és azok szülei is küzdöttek valamivel. Emberi mivoltukkal, megoldatlan feszültségekkel, tabukkal, kielégítetlen vágyakkal, olyan szabályokkal, amiket béklyónak éreztek, és olyan ösztönös késztetésekkel, amiket a környezet elítél. Mindezekkel nekem van dolgom, hiszen ha megoldották volna, akkor nem kaptam volna hagyatéknak. Ha tökéletesek, és személyiségünkben igazán szabadok lennénk valóban, akkor nem lenne értelme életünknek. Kettős feladat így az önismeret. Szétválasztani, mi az, amit neveléssel módosítottak rajtunk, és amit ennek igazolására összegyűjtöttünk az évek során, és mi az, ami valóban az enyém, ami személyiségem alapja. Ehhez meg kell ismerni saját érzéseinket, valódi önmagunkkal kapcsolatban. Azt hiszem az intuíció, ami ebben a legjobban segít, és a bátorság, akarat, és a bizalom önmagamban, és a bennünk lévő erőben. Egyetlen biztos intuíciónk magunkkal kapcsolatban lehet.  Nem könnyű visszatérni ehhez az eredőhöz, hiszen nem véletlenül takargattuk, kompenzáltuk eddig. Vagy azért mert úgy éreztük (értelmeztük), hogy takargatnunk kell, mert elfogadhatatlan a világ számára, nem szeretnek minket, sőt akár büntetnek, ha megmutatjuk, vagy azért mert azt láttuk más tulajdonságok nagyobb értéket képviselnek. Legrémisztőbb démonainkkal kell szembenéznünk, amiről azt gondoljuk rossz, rémisztő, nem szerethető, elfogadhatatlan, kezelhetetlen, és főleg bennünk van, eltávolíthatatlan, és ami az egyik legfontosabb, legtöbb érzelmi alapon alakult ki. Mindenkinek vannak démonai. Nehéz úgy látni ezeket, hogy ne másokat, a külvilágot okoljuk, vagy ne tehetetlenségbe, dacba, agresszióba forduljunk át.

Kevesen vannak köztünk, akit a tulajdonságai felismerésének tükrében neveltek volna teljes mértékben, akiknek pont a szülei, nevelői nyitották meg a kaput, hogy tulajdonságai a legjobb utat választhassák. Sajnos a nevelés legtöbbször tulajdonságaink megnyirbálásáról szól, és nem arról, hogy tulajdonságainkat megtanuljuk a legjobban, legharmonikusabban hasznosítani. Nem rossz szándékból. Egyszerűen, mert szüleink is azt szeretnék, hogy képesek legyünk élni a világban, és sajnos sokszor csak azokat az eszközöket tudták adni nekünk, amiket ők is kaptak. Veszekedést, harcot másokkal, okolást, szeretetlenséget, csalódottságot, önmagunk, vélt identitásunk védését a további faragásokkal szemben…és sorolhatnám. Épp itt az egyik probléma, hogy általában egy olyan identitást védünk, ami nem az igazi identitásunk.

Már többször írtam a harmónia olyan felfogásáról, ami egységben látja a világot és a benne lévő egyént. Ez a harmónia alakítja az embert, az egyént. Tulajdonságaink között nincs jó és rossz. Ahol ellenállást érzünk a világ részéről, az csak azt jelzi, nem a megfelelő helyen, módon és mértékben használjuk képességünk. Szeretjük személyiségünket statikusnak látni. Sokszor teljesen értelmetlenül, inkább csak védekezésből, félelemből ragaszkodunk statikusnak hitt identitásunkhoz. Pedig ha látnánk, személyiségünk alapjai igaz állandóak, de azzal, ahogy ezekkel élhetünk, az nagyon sokféle lehet. Személyiségünk egy részével lehet, hogy tehetetlenek vagyunk, de talán épp azért is vagyunk emberek, mert sok közülük kézben tartható, irányítható. Ami hátrány lehet egy bizonyos helyzetben, az épp előny egy másikban. Emellett még alakíthatók is tulajdonságaink, ha úgy érezzük „kevesebbet” kaptunk, és kézben tartható, ha úgy érezzük „túl sokat” kaptunk valamiből.

A csiszolatlan gyémántból a gyémánt közeli állapotot életünk végéig alakítjuk, igaz egy bizonyos korig mások végzik ezt a feladatot (és tény, tudnak helyrehozhatatlan hibát is véteni), de egy bizonyos kor fölött, ez már saját feladatunk. Mind az addig elkövetett félrecsiszolások kiegyenlítése, vagy önmagunk hasznára formálása, mind a további alakítás. A legfontosabb talán mégis, hogy mindvégig lássuk, a kőben rejlő sajátságos végtelent.