A végtelen: Csak képzeletünk, bátorságunk és megismerés utáni vágyunk szab határt!

Kitartó elkötelezettség a nyitottságra

           Olyan téma került elő ismét, amire nem tudnék konkrét meghatározást, ugyanakkor számomra a pszichológia az egyik olyan terület, amit ezzel a szóval illetni tudok. Persze, ha úgy nézem mindent, ami körülvesz minket, ezzel a szóval jellemezhetnék. A teljes megismerés minden területen lehetetlen, legalábbis egyenlőre így néz ki. Mindig van mibe elmélyedni, még jobban megismerni, azon túl, amit már ismerünk.

            Mégis, ha belegondolunk e szó valóságos értelme nehezen felfogható. Mit jelent például az idő végtelensége. Ha felteszem ezt a kérdést, rájövünk, érzékszerveinkkel nem igazán érzékeljük. Talán ugyanígy vagyunk a térrel is. A világűr végtelensége, vagy a fekete-lyuk és az azon túli (talán másik) végtelenség tele van rejtéllyel, misztikummal. Számunkra már felfoghatatlan dimenziókkal. Pedig számomra a végtelen csak itt kezdődik, ha a minket körülvevő időnek, térnek végtelenségét már érzékeljük. Fantáziánkra van bízva, hogy egyáltalán el merjük képzelni, és ha igen, akkor meghatározott konkrét elképzelésünk van, vagy szabadon tudjuk hagyni, mint számunkra még ismeretlent. A végtelen épp ebben rejlik, hogy nem prediktálunk az ismeretlennek általunk ismert körvonalat, olyan meghatározást, amivel megfoghatóvá válik. 

Nem véletlenül használom a misztikum szót. A végtelen, legyen szó emberről, a térről, időről, gondolatról vagy egy hétköznapi, kis atomról, részecskéről a megismerés folyamán végtelen és misztikus. Ha előre tudnánk, mi van „ott”, azon túl, amit már ismerünk, akkor nem lenne mit megismerni, nem lenne mit felfedezni, a felfedezés csodája veszne el. Akkor csak előfeltevéseink igazolása, amit megismerésnek nevezünk, nem pedig valós megismerés. Mindig hagy maga után kérdéseket a már ismert. Legtöbbször ez még attól sem függ mi a tárgya a megismerésünknek, inkább attól, akarunk-e energiát, figyelmet, vágyat, koncentrációt, és még sorolhatnám mi mindent belefektetni a még ismeretlen iránti „vonzalomba”. Minden e mellett a megismerésében kettősség van. Egyfelől az egyre növekvő ismeret, másrészről a végtelen. A kettőt egyszerre csak nyitottan, elfogadóan, lehet teljes egészében befogadni. Egy ember megismerésében is, egy oldalról, minél több időt töltünk vele, annál jobban ismerjük, mégsem ismerhetjük meg soha teljesen. Mindig végtelen marad, ha nem csak a maszkjait mutatja, hanem valóságos önmagát, és ha mi nem perdikcióinkból indulunk ki, hanem a végtelen felkutatásának izgalmával.

Talán előző cikkem végén fellengzősnek hangozhatott, hogy úgy fogalmaztam meg az eredőt, mint az emberben, az egyénben rejlő végtelenséget. De ha belegondolok, épp az adja a végtelenséget, hogy egyszerre a legtágabbnak és legkisebbnek tűnő elemében is az univerzumnak a végtelenséget találom. Hogyan jelenhet ez meg, így a hétköznapokban? Nekem leginkább a Flow élmény jut eszembe. A flow élményről leírják, és aki már átélt ilyet az tudja is milyen. Megszűnik az idő, a tér, és az adott cselekvésben való teljes feloldódás, elmélyedés jellemzi. Én még hozzá tenném, megszűnik mindaz a rossz érzés, ami frusztráló (ezek talán az önmagunk végtelenségére való rátalálás pillanatai). Mi lenne ennél tökéletesebb leírása a végtelennek?

Hányan vagyunk mégis, akik az adott pillanatban érezzük tudatosan is ezt a kitágult világot? Tudunk neki örülni később is, fenntartani magunkban a tudást? Ismerjük a hozzá vezető utat? Mi lehet az oka, hogy sokszor leragadunk, nem találjuk azt a végtelent, amire már, rátaláltunk? Mi tehetnek azok, akik még soha nem éltek meg ilyet?

Tudatosan a végtelent felfogni, csak éretten, felnőtt fejjel lehet, ha lehet. A gyerekek, még nem tudják elképzelni sem, de megélni mindenképpen. Talán itt van a kulcsa annak, hogy felnőttkorra mennyire vagyunk spontán nyitottak, befogadóak a világra, és ezen keresztül a végtelenségére. A bizalom alapjait - mindennel kapcsolatban - gyerekkorban kapjuk meg, később komoly munka ezen változtatni. Akkor, amikor gyerekként megismerési vágyunk, fantáziánk szárnyal, amikor minden izgalmas, az is, ami azon túl van, amit már ismerünk. Legyen az egy kutya, amitől picit talán félünk is, vagy a biciklizés, annak ellenére, hogy egyszer kétszer nagyot esünk, mégis visszaülünk. Ekkor még nincsenek (vagy jó esetben csak kevés), ami frusztrálna minket, ami határt szabna vágyainknak, annak hogy érezzük, nem csak magunk, hanem a világ végtelenségét is, és abban való aktív részvételünket. Csak később kezdjük sémák, mások által állított szabályok, önmagunk kielégítetlen vágyain, frusztrációkon keresztül látni lehetőségeinket, határainkat. Saját magunk végtelenségét zárva ezzel rácsok mögé, láncra. Van, aki azt kérdezheti: most komolyan mondja, hogy mindazt, amit gyerekkorom óta tettem, alakítottam magamon, hogy megfeleljek, annak, amit normának hívnak, azt most fellejtsem el? Nem a normáktól való megszabadulásról szól a szabadság, hanem inkább a sallangról, és arról, hogy elfelejtettük úgy látni a világot, a körülöttünk lévő embereket, és legtöbbször pont azokat, amiket vagy akiket szeretünk, mint a gyerekek. A teljes érdeklődés, nyitottság szemével, úgy hogy mindenkiben és mindenben a végtelent lássuk. A végtelenség számomra bizalom a világra, akár szinonima lehet a reményre, hogy ez a világ, ami számomra felfoghatatlan dimenziókkal rendelkezik, helyet biztosít nekem a saját dimenzióimon keresztül megélni a mindenség végtelenségét.

Tudom, nem egyszerű ezektől a láncoktól szabadulni. Komfortos, kiszámítható világ az, amit láncaink nyújtanak. Nem kell félni a meglepetésektől, jövőnk kiszámíthatóbb. Nem kell attól sem félnünk, hogy döntéseink nem egy jól kiszámítható hatással lesznek. Nem kell félnünk mások véleményétől, hogy vágyaink talán nem felelnek meg az általános szabályoknak, vagy egyszerűen elutasítást kapunk, nem a megszokott úton haladnak. Saját magunk behatároltsága is nagyobb biztonságot ad, tudjuk, mit várhatunk magunktól és mások mit várhatnak tőlünk.

Csak egyetlen baj van ezzel a komforttal, hogy közben legbelül mindannyian vonzódunk ehhez a végtelenhez. Csak keveseknek van ereje újra úgy látni, mint gyerek korában látott. Mindenekelőtt, azt hiszem, bátorság kell hozzá. Bátorság félelmeinken túllátni, kicsinységünket elfogadni ugyanúgy, mint nagyságunkat (kinek ez, kinek az nehezebb, de legtöbbünkben nincs egyensúlyban), elfogadni életünk végességét ebben a végtelenségben. Bátorság és hit kell ahhoz is, hogy az ismeretlenben, a végtelenségben rejlő veszélyesnek tűnő, pillanatnyi helyzetekkel meg tudjunk küzdeni (senki sem mondta, hogy könnyű), és ezen keresztül önmagunkkal is. Kitartás, és energia kell ehhez. Amibe az ember nem fektet időt, energiát, abból nem is kap (ingyen) energiát. Folyamatos tanulási folyamat, ami odafigyelést, türelmet, és ami még fontosabb, az érzelmek megélésének képességét igényli. Azt igényli, hogy miközben bevalljuk, nem tudunk, nem tudhatunk mindent, aközben lássunk egy meghatározott célt, ami egyszerre szűk határok között mozog, és egyszerre teljesen nyitott, végtelen. Nyitottnak kell lenni, hogy a megismerés folyamán olyan dolgokkal is találkozhatunk, amit nem vártunk. A végtelen nem megváltoztatja a világot, csak néha más képet mutat, mint amit vártunk. Rugalmasság az egyik alapja, hogy el és be tudjuk fogadni. És megint visszatértem a misztikumhoz. Sokan talán azért nem képesek ennek a pillanatnak az eléréséhez, mert olyan megszokások, komfortok, elvárások, sémák közé zárják nem csak fizikai létüket, hanem szellemi, és érzelmi kapacitásukat is, ami lehetetlenné teszi megélni a végtelent. Az új, a talán nehézségekkel, erőfeszítéssel, és meglepetésekkel járó megismerés ténylegesen elkötelezettség. Elkötelezettség a nyitottságra.