Az újjászületés: az élet maga

… elköteleződés arra, ami bizonytalan…

Úgy tűnik, a ma embere nem tud meglenni valamifajta utópia nélkül. Kergetjük… Amióta elődeink és mi magunk is megfosztottuk magunkat attól a hitvilágtól, amivel több száz évig éltünk együtt, azóta újra keressük lelkünk fennmaradásának lehetőségeit. Különös dolog a lélek. Filozófusok, pszichológusok, hittudósok próbálják megfogalmazni évszázadok óta, mi a lélek fogalma, de igazán jó meghatározást, eddig senki nem tudott adni. Ismeretlen, csak intuíciónk van létezéséről, de ez nem elég (?).

Furcsán érzem magam ezért mindig, amikor vitára invitál valaki az újjászületéssel, a túlvilággal, más életekkel kapcsolatban és sorolhatnám a lélek működésére született elméletek sorát (miért? mert elsősorban senki hitét nem akarom elvenni tőle, másodsorban katolikus gimnáziumban nőttem fel, ahol majdhogynem eretneknek számítottak és számítanának gondolataim, kérdéseim.). Azt kell mondjam, az én látásmódom szerint, van egy számomra bizonyos világ, amiben élek, és aminek fizikai mibenlétének egy részét ismerem. Van sok logikai magyarázatunk, modellünk arra, hogyan működhet ez a „mérhető” világ. Néhány ezek közül bizonyított (az éppen fennálló tudományos világkép, paradigma szerint), néhány nem, néhány épp megkérdőjelezi a fennálló elméleteket. És vannak olyan részei a világnak, amiknek létezését sejtjük, érezzük, de bizonyítani nem tudjuk. Ezen kívül nem elhanyagolható, hogy van egy olyan része is, amit csak elképzelünk, amit nagyon szeretnénk, ha lenne, de sokszor csak vágyainkat tükrözi, egy optimális, megnyugtató működésről születésről, jelenről, és jövőről, vagy egy olyan világról, amivel legjobban tudjuk igazolni tetteink, tévedéseink, gyengeségünk. Mi is a lélek? És milyen működési modelleket állítottunk már fel? Egyén függő, hogy ki hogyan képzeli az emberi élet értelmét, az általunk annyira szeretett, de ismeretlen fogalom, a lélek működésének szabályait, hogyan tudja elképzelni. Van, akinek ehhez egy évszázadok óta bevált modellre van szüksége, mások az egzotikus modelleket szeretik. Vannak, akik teljesen elvetik létezését, vagy épp most keresik… és olyanok is, akik jobbnak vélik nem is foglalkozni vele.

Magam részéről szeretem az ismeretlen dolgokat kutatni, ismerkedni velük, még ha létezésükre nincs is bizonyíték, attól még meghagyni a lehetőségét, hogy létezhetnek. Használom a lélek szót, mivel úgy gondolom a szó nem alakult volna ki, ha nem lenne jelentősége számunkra. Szeretek játszani a gondolatokkal, mások által épített modelleket végig gondolni, logikailag a lehető legjobban összeillő lépéseken végig lépkedni, de ez egészen más, mint maga a hit. Hit abban, ami nem bizonyított, amiről intuitíven tudok. Az intuíció megint egy olyan része létünknek, ami kétélű fegyver. Az intuíció létezése nem bizonyított, mégis sokan ismerik. Van, aki bízik benne teljesen, mások azt mondják, hókusz-pókusz. De kevesen vannak, akik szét tudják választani egyszerű vágyaikat attól, ami a valóságos intuíciójuk. És talán még kevesebben tudnak bízni, és követni is a valódi intuíciójukat.

Hogyan kapcsolódik e gondolatmenet az újjászületéshez? Az összes hitvilág számomra intuíció kérdése. De nagy különbséget érzek aközött, hogy intuitíve tudom, létezik valami, és aközött hogy vágyom arra (érzéseimet, félelmeimet az nyugtatja meg), hogy legyen valami. Mondhatnám úgy is, nagy különbség számomra az, ha hitem egy használati eszköz arra, hogy halálfélelmem, vágyaim, vagy a magamban és a világban lévő megmagyarázhatatlan dolgokat, a „sors áldásait és csapásait” magyarázzam, és aközött, hogy hitem inkább csak elfogadása a számomra ismeretlen dolgok létezésének. Legyen az tudomány vagy vallás, szolgálhatja mindkettő csupán a bizonytalanságomra talált mentőöv szerepét. Így számomra az újjászületés, az életeken át való vándorlás egy modell csupán arra, hogyan működhetne a lélek fennmaradása. Megpróbálom elfogadni, nem tudom mi lesz halálom után. Ahogy azt is, hogy mai személyiségem kialakulásában nagyon sok elem szerepel, és köztük van több olyan „misztikum” is, amit nem tudok, és talán soha nem is tudok majd magyarázni. Lehet, nagyobb megnyugvást adna, ha azt mondhatnám, előző életemből erednek problémáim, vagy, hogy ilyen karmát választottam magamnak, amikor életet választottam, „ez az én keresztem”, vagy „csak a génjeim ilyenek”… De saját tapasztalatom, hogy ez nekem nem ad hosszú távú biztonságot, legfeljebb átmeneti állbiztonságot a bizonytalanságban.

Félünk mindannyian, nehezen viseljük a bizonytalanságot mind múltunkkal, mind jövőnkkel kapcsolatban. Kutatjuk, keressük a magyarázatokat, sőt igazán az nyugtatna meg minket, ha nem magyarázatokat, hanem azt az „egy magyarázatot” találnánk meg. Azóta viszont, amióta egyre több magyarázatot, modellt ismerünk, azóta vagyunk egyre bizonytalanabbak abban, hogy mi is az „igazság”. Ahelyett, hogy valódi intuíciónkra hallgatnánk, ahelyett legtöbbször félelmeink, önnön magunknak állított (vagy másoktól elfogadott) mércéink, személyiségünk akadályai irányítanak. Meddig tart a felelősségem az életben? Jelenemben, múltamban és jövőmben? Miért vagyok felelős, hogy úgy élem az életem, ahogy? Mennyiben vagyok felelős boldogságomért? A túlvilág, az újra születés, reinkarnáció és a többi modell, de főleg a köréjük felállított szabályrendszer talán ad valamilyen irányelvet arra, milyen szabályokat kell betartani ahhoz, hogy féltett kis lelkünk ne kárhozatra ítéltessen. De sokszor ugyanezt gondolom a tudományokról is. Szabályrendszerével mentségekkel szolgálnak sokszor arra, amihez gyávák, vagy egyszerűen gyengék vagyunk. Amikor nem merünk támaszkodni az intuíciónkra, arra a megérzésre, ami megadná az „újjászületést”, sőt valamifajta elköteleződést amellett, ami bizonytalan.

Újjászületés… talán ott kezdeném, hogy fogantatás és születés. A fogantatás, a szív szinusz csomó nevű önálló irányítással rendelkező sejtcsomója adja az első szívdobbanást a magzatnak, körülbelül az ötödik héten. A mai napig a tudomány nem tudja, hogyan és mitől dobban elsőt, honnan kapja első impulzusát. Mikor születik a lélek? Nem tudjuk. A fogantatástól kilenc hónap elteltével, egyik pillanatról a másikra átkerülünk egy más világra.  Szerencsés esetben ez a szinusz csomó irányítja szívűn dobbanásait halálunkig, amikor befejezi, megáll. Közben néha szaporábban ver, néha egészen nyugodtan. A fogantatás első szívdobbanása és a halál között egy élet van! Mi pedig azon izgulunk, ami a halál és a fogantatás között van? A lélek, nem a halál után lényeges, hanem az élet folyamán (vagy mindkettőben). Lelkünk, személyiségünk fennmaradása ebből a szempontból, jó kis önző ötlet számomra, csak akkor lényeges, ha magammal vagyok elfoglalva folyamatosan, a centrumban én vagyok. Ha pedig egóm valóban lényegtelen, akkor nem mindegy mi lesz vele? Hogy egy nagy üst újra keverendő egyik eleme, vagy személyhez kötött és a túlvilágon büntetés vagy jutalom jár életemért, esetleg újjászületést? Halálunk után is ennyire ragaszkodunk identitásunkhoz, birtokolni akarjuk önmagunk még akkor is? Persze identitásunk az egyik legfontosabb részünk ebben a létben, de valójában akkor tud szabad lenni, ha biztos önmagában – nem csak úgy tesz-, és napjai nem identitásának igazolásával telnek, hanem már megteheti, hogy kifelé a körülötte lévő világra is figyeljen. Ez a lét már nem a birtoklásról szól, hanem az elfogadásról. Nem önmagába van zárva, hanem kiszélesedik önön határain túl.

Kadosa Kiss József: akvarell

Mennyire kell összefüggnie világnézetemnek azzal, mi lesz velem halálom után vagy ki voltam születésem előtt? Vagy ha nincs konkrét elképzelésem a halálom utáni saját „életemről”, akkor már nincs is világnézetem, hitem? Magamról úgy gondolom, lelkemnek elég, ha identitásom, személyiségem ebben a meglévő jelenben ismerem, formálom felelősséggel. Táplálása, rendben tartása, és újjászületése is, az „itt és most”-ban lényeges. Ebbe sok minden beletartozik, a munkámtól a pihenésen, az emberi kapcsolatokon, a múltam, hibáim, céljaim ismeretén, a céltalan szemlélődéseimen és még sok mindenen keresztül,  a  szeretkezésig vagy a szórakozásig. És természetesen ide tartozik világnézetem, értékrendem, tudásom is éppúgy, mint érzelmeim. Így választhatom meg szabadon, milyen hitrendszer áll legközelebb szívemhez, képzeletemhez, és legfőképpen megérzésemhez.  Azt gondolom, ha mindent megtettem, vagy egyszerűen spontán jól működtem, lelkiismeretemmel – lelkem ismeretével (!) - el tudok önmagamnak számolni szégyen és ön-, vagy mások hibáztatása nélkül, mindemellett örömmel, akkor a halálom pillanatában teljesen lényegtelenné válik, tovább él vagy sem a léleknek nevezett részem.