Az egyensúly: KÖTÉLTÁNC

Ha mindig leesel, kérhetsz tanárt, mágust, új porondot, biztonsági kötelet, szemellenzőt, vagy törhetetlen csontokat…

Tágra nyitott szemmel néztem kislányként a kötéltáncost - valószínüleg nem egyedül -, összerezzenve minden pillanatban, amikor egyensúlyát vesztette. Talán sejtetem már akkor is, ha leesne, biztos újra próbálná a mutatványt. Valamikor rég én is artista, légtornász szerettem volna lenni. Körülbelül egy, másfél éve egy este eszembe jutott - talán nem véletlenül -, mennyire szerettem gyerekkoromban a fürdőkád szélén egyensúlyozni, mérlegállást gyakorolni. Kipróbáltam ismét, mennyire találok újra örömöt a testi egyensúly megtalálásában. És ment, persze nem elsőre, de a mai napig gyakorlom. Jól esik. Számomra az elmúlt két, három éve az egyensúlyról szólt, annak megtalálásáról. A testi egyensúly, annak érzete, hogy testünk egyensúlyban van, a legkisebb porcikánkig sokat elárul pszichés hogylétünkről. Izmaink, egyik oldalon megfeszülnek, és ellazulnak a másikon, hol fordítva, állandóan keresve mozgatórendszerünk egyensúlyát. Ereink is hol összehúzódnak, hol kitágulnak. Mind-mind, ha egyensúlyban vannak, akkor optimálisan látják el feladatuk és ez az egyensúly épp az állandó kibillenésben van. Ha viszont jobban felborul ez az egyensúly a kelleténél, az sokszor annak a jele, hogy agyunk valamit nem megnyugtatónak, veszélyesnek ítél. Izmaink (gyomorszájunk, vagy szívünk) például összerándulnak, és ez csak a legenyhébb, amit észrevehetünk. De nem csak az agy tud hatni a testre, hanem a test is visszahat a pszichére. A testi egyensúly engem hozzásegített visszatalálni a szellemi egyensúlyhoz. Nem csak érzelmileg, hanem egész élethelyzetemre való rálátásban is. Az egyensúlyban.

Kadosa Kiss József: Vízió

Tulajdonképpen, ha az egyensúlyról kell írnom, őszintébb, ha az egyensúlyvesztésről írnék, és arról hogyan próbálunk egyensúlyozni. Tapasztalatból ismerem, mint azt is, amikor minden inammal arra törekszem, „ne essek le”. Még akkor is, amikor tudom, kapálódzásommal már csak romtok a helyzetemen, végül úgyis leesek. Sőt annak ellenére, hogy azt is tudom, majd felállok, és újra próbálkozom. Az teljes egyensúlyvesztésnek talán épp ez az egyik jellemzője, hogy olyan gondolkozással társul, ahol a logika elferdül, ahol a magyarázatok céltalanok, az igazságérzet, a tisztánlátás majdnem lehetetlen. Amikor újra rátaláltunk az útra, már csak távolból láthatjuk, amit előbb teremtettünk magunkban és környezetünkben. Sokszor késő, már helyrehozhatatlan károkat okoztunk, máskor még van lehetőségünk javítani, meglátni a banális banánhéjakat. Ilyenkor már van kapacitásunk arra, hogy eldöntsük, újra próbáljuk ugyanazt a mutatványt, vagy megpróbálunk egy teljesen új lépést. Sokszor nem csak rajtunk múlik az újrakezdés. Olyan ez, mint biciklizni tanulni, ha közben összetörjük a biciklit, megpróbálhatjuk megjavítani, de van, amikor már csak egy új biciklin tanulhatunk újra, még ha tudjuk is, hol vesztettük el az egyensúlyunk. Kicsit talán nehezebb az életünk dolgaival kapcsolatban látni, mik a lehetőségeink egy ilyen helyzetben. De a legtöbb szakember egyetért abban, hogy az egyensúlyvesztés egyben lehetőség is, ha... Ha szentelünk rá időt és energiát.

A legtöbb pszichológus egyetért abban, hogy míg intellektuálisan és technikailag az ember a XXI.  század elejére olyan sebességgel halad, hogy nap, mint nap új és új dolgot kéne megtanulnia, addig az érzelmeink ismerete, és annak szabályozása még jóindulattal is csak maximum a középkorban van, de leginkább az őskori ember szintjét haladjuk csak meg. Belegondolunk mi ebbe, hogy amit igazán fejlesztenünk kellene, arra sem időt, sem helyzetet nem teremtünk? Sokszor azt gondolom, akinek egy idegösszeomlása van, és sikeresen eljut egy pszichológushoz, aki megfelelően segít neki kilábalni a sokszor pusztán érzelmi kátyúból, annak szerencséje van. Miért? Mert a saját szervezete okos volt, figyelmeztette: „Most figyelj oda, arra a részedre, ami ugyanolyan fontos, mint minden más a világba. Eddig elhanyagoltad, a kisebb érzelmi válságokat a szőnyeg alá söpörted, vagy próbáltad kibillenéseid máshogy csillapítani, megoldani. Most megteremtem rá az időt, mert képtelenné teszlek az intellektuális működésre, míg nem teszel rendet az érzelmeidben. Tudd meg ki vagy, másként nem tudsz egyensúlyozni. De tudd, ha most sem teszed meg, akkor sajnálom, de újra, és újra vissza fogok térni. ” 

Mi adhatja az egyensúlyvesztést? Adhatja egy veszteség – munka, egészség, pár, barát, egy vágykép, álom elvesztése-, aminek feldolgozására még nem vagyunk készek. Okozhatja egyszerűen egy helyzet, amit igazságtalannak érzünk.  Okozhatja egy nagyon egyszerű biológiai adottság, vagy folyamat, mint egy anyag hiánya vagy túltermelődése szervezetünkben. De leggyakrabban olyan belső ellentétek, ambivalenciák okozzák, amikről sokszor nem is tudunk. Harcok belsőnkben, ambivalenciák, amik kézenfogva járnak egy erős érzelmi töltetettel, épp azért, mert mély, valódi önmagunkkal vannak kapcsolatban. Harcok értékrendszerünk, valódi vágyaink, a környezetünk (nem saját) elvárásai között. A vágyaink és szégyenérzetünk között. Félelmünk attól, hogy amikor a „tükörbe” nézünk, az arc nem az, amit vártunk, hanem, amit tudunk, tudni vélünk magunkról, hogy a „homlokzat” lehullik és láthatóvá válik nem csak az, ahogy önmagunkat látjuk (legyen az apu vagy anyu arca, egy Bosch festmény csúnya, rosszindulatú, élveteg arca, egy balerina - http://www.youtube.com/watch?v=qgqnFEY9swU -,egy gyerek, kamasz vagy épp 30 évvel idősebb önmagunk), hanem a tőle való félelmünk is. Az egyensúlyvesztést épp az adja, hogy képünk magunkról nem megalapozott, sokszor egyik vagy másik oldal felé elfogult a kifelé mutatott képben, és ellentétes irányban a belsőnkben lévő félelmekben. Hogy lehetne így egyensúlyozni? Egyik kéz kabátunk alá dugdos egy képet, másik pedig egy maszkot tart... amíg ezzel vagyunk elfoglalva, hogy tudnánk igazán előre nézni?

Mi van azokkal, akik nagyobb, de nem krízisszerű egyensúlyvesztést élnek meg, és azokkal, akik éveken át gyűjtik a szőnyeg alatt a kisebb válságokat, látszólag könnyen túllépve rajtuk, vagy akiknek a pótszerek teljesen megfelelnek, vagy azok a maskarák, amikkel palástolják? Nem hibáztathatók azért, mert így oldják meg az egyensúlyt. Keveseknek adatik meg, hogy felnőve egyensúlyban legyenek, és még kevesebbeknek, hogy lehetőséget kapjanak a tanulásra, önmaguk megtanulására. Sokunkat arra neveltek legyünk „szabadok”, lehetőségeinket, céljainkat, érzelmi és intellektuális határainkat kitágítva. Önmagunknak kell megszabnunk, szabályoznunk mindezt, és ez nem kis feladat úgy, hogy közben (érzelmileg is) megtartsuk egyensúlyunk. Sokszor inkább választjuk a könnyebbik utat, sokszor egyszerűbb hazudni önmagunknak is. A saját belsőnk, énképünk, értékrendszerünk, vágyaink konfliktusai elől való menekülés sokszor arra hajt minket, hogy új porondot válasszunk, hogy varázslatokban higgyünk, vagy abban, hogy legközelebb megússzuk. Sokan rutinra tesznek szert ezekben a megoldásokban, látszólag törhetetlenek csontjaik.

Visszatérve a mérleggyakorlatra, ha igazán megfigyelem saját testem, akkor érzem, hogy ez nem egy statikus állapot. Maga az izomzat sem így működik. Az egyensúly soha nem alakul ki, épp ebben van a folyamatosság, és ami talán a legfontosabb, hogy mindezt a rugalmasság adja. Ha izmaim mereven egy „egyensúlyt” tartanának fenn, akkor a legkisebb mozdulatra is mereven zuhannék le. (A kád szélét, és az esés szögét számításba véve, lila és zöld jövő tárulna elém.) Hogyan néz ki egy mérlegállás? Biztonságérzet mind jobb, mind bal lábamban, egyenes, nem túl feszes gerinc, felemelt, előrenéző fej és egy állandó korrekció testem intuíciója alapján.  Mi kell lélekben az egyensúlyhoz?

Mások, és akár saját magunk bizonytalansága, előhívhatja az „egyensúlyozó” közbeszólását, mint ahogy a cirkuszban is testünkkel rögtön reagálunk, ha látjuk az egyensúlyvesztést, úgy hétköznapi életünkben elkezdünk tanácsokat adni, vagy a leomlott „homlokzatot” /Merton/ segítünk visszaállítani. Ehhez még az sem kell, hogy felkérjenek rá minket, elég, ha látjuk a másikban a bizonytalanságot. Sokszor kérdezik tőlem, belelátok az emberekbe? Nem! És azt hiszem, egyetlen pszichológus, vagy segítő foglalkozású ember sem működik jól, ha elemző képességét, akkor is használja, amikor erre nem kérik fel. Az elemzés ugyanis távolít, egy más fajta törődést, odafigyelést, koncentrációt igényel, mint egy baráti segítség. Egy másfajta szeretetet. Fontos a pillanat, érettnek kell lennie az egyénnek arra, hogy a maszkok  és félelmek eleresztése számára előnyökkel járjon, ezt meglássa, érezze. Nem lehet erőltetni, sem önmagunkban ezt a folyamatot -ezért vergődhet egy ember évekig az önismeretben- , sem mások nem erőltethetik ránk. Az egyensúlyát vesztett ember még nem biztos, hogy képes elfogadni saját hibáit az egyensúlyozásban, nem képes elfogadni azokat a banánhéjakat, amiket önmaga elé dobott, vagy azokat a pillanatnyi megingásokat, amik sokszor inkább a visszafordulásra, megfutamodásra kényszerítik. Így sokszor a hétköznapi életben a szavak nélküli vagy szavakkal kimondott felkérés sem valódi. Ezért „professzionális” tükröt tartani valakinek nagyon kockázatos egy hétköznapi kapcsolatban.

A teljes zűrzavartól a mindennapi kimerültségig, valahol mindenre jellemző az egyensúly keresése. Legtöbben valamilyenfajta pillanatnyi stabilitásra, annak fenntartására törekszünk. Hol van mégis az egyensúly az egyensúlykeresésben? Nekem valahol a saját személyiségem megtalálása (érzelmi és intellektuális oldalon egyaránt), az elfogadás és elfogadottság, a pillanat, a jövő a jelen és a múlt jelenléte. Történetem, fejlődésem, kapcsolataim, képességeim, és a nyitottságom… és sok minden más egyidejű jelenléte adja. Nem ismerem még milyen pálya áll előttem, de látom, ismerem az utat, amit bejártam. Megismertem erősségeim és gyengeségeim egy részét és ez sokban segít bizakodva néznem előre a kötélpályán, segít, hogy merjek új lépéseket kipróbálni. Nem elhanyagolható, hogy tudom, olyan emberek vannak körülöttem, akik nem csak segítenek, hogy a lépéseim finomítsam, hanem olyanok, akik ha elvétek egy lépést és leesek, akkor megtartanak. A tudat, hogy jó helyen, jó úton járok, és míg a kötélpályámon haladok, azt keresztezik, átszelik más kötélpályák, amik egymásra kölcsönösen hatással vannak, mindez megerősíti a kötélpályát, és könnyebbé teszik lépéseim, még akkor is, ha tudom, zsebem még rejt néhány banánhéjat.