A misztikum

Lehet az irrealitást a maga „valójában” magyarázni? 

Megyek az utcán, valami megmagyarázhatatlan érzés, gondolat szabadul fel bennem. Valaki olyanra gondolok hírtelen, akire már rég gondoltam, aki ebben az időbe, ezen a helyen nem lehetne, és mégis. Szembe jön velem. A pillanat pont a „helyén van”.  Misztikus, vagy a véletlennel magyarázható?… Nagyapám rég meghalt, mégis kapocs köt hozzá. Tudományosan magyarázható, mégis misztikus elevensége... Valaki közel kerül hozzám, minden perc várakozás, mi újat tudok meg róla. Gyermeki nyitottsággal felfedezem a misztikumot. A másik embert, és az érzést, amit keltünk egymásban… Beszélgetek egy emberrel, aki hozzám fordult problémájával, megnyílik szavaimra. Misztikus… Elkezdek olvasni egy könyvet, verset, írója valahogy eltalálja a hangot, ami érdeklődéssel tölt el. Befogadom, együtt dobogok a szavakkal. Misztikum. Ha belegondolok a világ mindenségébe, és a végtelenségébe borzongató, kellemes érzés fog el. Még sorolhatnám azokat a pillanatokat, amiket, misztikusnak élek meg az életemben. Mi kell ahhoz, hogy ilyen pillanatokat meg tudjak élni? Keresni kell a misztikumot, vagy itt van? Mi is a misztikum, egyáltalán megfogalmazható? Az a misztikum, aminek hatására katarzist élünk meg, vagy ennél sokkal egyszerűbb? Számomra misztikumot a még ismeretlen, a megmagyarázhatatlan, az előre megjósolhatatlan dolgok rejtik. Mint az első szívdobbanás, a halál, a szerelem, vagy akár a holnap, a következő perc, a könyvem következő lapja, egy vers, amikor hallom, vagy a szakmám számomra nem ismert részei, mind-mind misztikum, egyfajta varázslat, ami fennmarad, megismerése után is hagy további rezgéseket, csodálatot, és ajtókat amik mögött újabb csodák várnak. A tudósok keresik a magyarázatokat, és ha időnként fellebben is a fátyol egy-egy titokról, mindig marad olyan része világunknak, ami megmagyarázhatatlan. Mit kezdjünk ezzel?  Amit nem tudunk megmagyarázni, az nem létezik?

Amikor valamilyen számunkra ismeretlen dologgal találkozunk, legyen az egy érzés, egy jelenség, eszme, ismeret vagy akármi más, akkor három féle reakciónk lehet. Egyik, hogy érdeklődünk, a másik hogy félünk, a harmadik hogy semmilyen reakciót nem vált ki belőlünk. E három közül az érdeklődés, a befogadás, ami tisztán képessé tesz a misztikum megélésére. Szerencsésen így születtünk. Alap működésünk a megismerés utáni vágy, és ha ezt nem irtják, vagy írtjuk magunkból ki, akkor halálunkig bennünk él. A kifelé, másokra és a világra figyelést sok mindennel ki lehet ölni. Mind azzal, ha félelmeket alakítunk, vagy alakítanak ki bennünk, mind azzal, ha figyelmünk központjába önmagunkat állítjuk, vagy egy olyan hitvilágot, ami minden mást elfed. Igaz önmagunk is a misztikum része vagyunk, de egy csak a sok közül, de ha csak ezt látjuk akkor a fától sajnos nem fogjuk látni az erdőt. Egészen természetes az is, hogy félelmeink vannak, amikor egy ismeretlen dologgal találkozunk, legyen az önmagunk, egy másik ember, egy eszme, vagy egy egyszerű élmény, érzés. Szeretünk magyarázatot találni, minél gyorsabban a bennünk, körülöttünk zajló dolgokra. A biztonságvágy arra hajt, hogy ismerjük, ami ránk vár, hogy minél nagyobb biztonsággal meg tudjuk jósolni a jövőnket. Az is természetes, hogy nehezen viseljük, ha ok-okozati összefüggést, tapintható bizonyítékot nem tudunk valamiről. Mégis a bizonytalanság tűrése, a félelmek leküzdése, az önmagunkkal és a világgal kapcsolatos élményekre való nyitottság elérése tesz képessé befogadni azt, amit én misztikumnak nevezek. Abban a pillanatban amikor logikusan magyarázni kezdem magamban egy találkozás élményét, egy vers jelentését, egy pohár jó bor zamatát, a szeretetem, vagy szerelmem, abban a pillanatban ölöm meg, rántom le a realitás talajára, azt ami nem oda való. Legtöbbször bizonytalanságunk vezérel abban, hogy mégis megtegyük. 

Mi az, amit körülöttem misztikumnak neveznek sokan, én mégsem nevezném annak? Megint megszólal bennem a kritikus vénám. Ugyanis azt érzem, a misztikum sem találja helyét a világban. Legtöbbször azt látom, irreálisan hiszünk valamifajta iránymutató misztikus csoda-eszmében, ami a boldogsághoz elvezet, vagy másik oldalon ragaszkodunk a kőkemény megváltoztathatatlan, törvények alapján működő realitáshoz. Melyik a jó? Szerintem egyik sem. Mindkettő rigid, rugalmatlan, és olyan, mintha egy lónak csak az egyik szemére szemellenzőt adnánk. Szegény pára hova lyukadna ki? Körbe-körbe keringene maga körül, és ugyanúgy, mint mi, nem értené, mért nem jut el sehova. A túlzott realitáshoz való ragaszkodás épp úgy nem magyarázza a világot, mint a misztikum. Az egyik csak a logikára épít, a másik csak a hitre. Mindkettő álbiztonságot nyújt.

Számomra az egyik, ami csak a misztikumhoz való ragaszkodásban zavaró, hogy legtöbben magyarázni próbálják. Logikus úton akarnak magyarázni, levezetni olyan elméleteket, aminek sokszor semmi köze a logikához. Az irreális, a megmagyarázhatatlan dolgok egy része érzelem alapú, megfogalmazhatatlan érzéseket kelt, hogy lehetne a realitás eszközével, a logikával magyarázni? Valóban titkos, mások, beavatatlanok számára megismerhetetlen az igazi misztikum? Valóban „mesterre” lenne szükség ahhoz, hogy megismerjük azt? Nagy dolgokat várunk az irreális érintésétől? Vagy bennünk van a záloga, mit hagyunk hatni magunkra, mit nem? A misztikum megéléséhez belső egyensúly szükséges. Épp a bizonytalanság elviselése, és nem a biztonság keresése az, amivel jellemezhetném azt a belső világot, ami a misztikum megéléséhez szükséges. A misztikum akkor lesz miénk, amikor feladjunk egonk igazolását, az általunk ismert igazság üldözését, igazolását és hagyjuk, hogy hassanak a világ dolgai gondolatainkra, érzelmeinkre.

Kadosa Kiss József: Ismerkedés

Az ember személyiségéből, élettapasztalatából, környezetéből és még számos dologból adódik, amiért a realitáshoz, vagy az irrealitáshoz ragaszkodik inkább. A másik terület számára veszélyeket rejt. A biztonságérzetét, érzelmeit, jövő és már kialakult világ képét veszélyezteti. Ha szakmailag szeretném megfogalmazni, az egyik típus kezében tart minden kontrolt, a másik kiadja (látszólag) a kontrolt a kezéből. Mindazonáltal jó „vezetővel” mindkét félelem feloldható, kibékíthető a világ másik felével. Hisz egyik sem rémisztőbb mint a másik. Le lehet élni egy életet mindkét hitvilágban külön-külön, de van értelme ámítani magunk, hogy a másik nem létezik? Védeni magunkat, hogy mindennek kézzel fogható bizonyítéka, magyarázata van, éppoly balgaság, mint hagyni mindent a hitvilágra. Legyen az valódi tudás, ismeret valamiről, vagy legyen az egy intuíció, érzés mind befogadom. Az egyensúly, a haladás mindkettő jelenlétében rejlik, mindkettő a világ része, külön-külön csak részleges biztonságot nyújtanak. Ha mindent megfejtenénk a világból, akkor éppen annak sava-borsa veszne el, de azt hiszem álmisztikumokat is felesleges gyártanunk, hisz annyi minden van a világban, ami rejtélyes, titokzatos és csak egy karnyújtásnyira van tőlünk.