A gondolat: keleti filozófia - nyugati mentalitás összeférhet?

"vonzás törvénye, vagy a törvény vonzása"

         Ez a téma egy évek óta visszatérő vita tárgya számomra különböző származású, korú, világnézetű emberekkel: a gondolat, aminek divat manapság megváltó, teremtő erőt tulajdonítani. Tudom, nézőpontommal e témával kapcsolatban, nem sok ezotériában jártas ember szívébe lopom be magam, sőt azt is tudom, sok kollégám sem értene egyet velem, akik csak más néven nevezik ezt: „pozitív gondolkodásnak”.

            Meg kell mondjam őszintén, a „gondolat teremtőerejében” , ahogy ma közkézen forog, nem hiszek. Sőt abban sem, hogy vágyaink, csak az által, hogy vágyunk rá megteremtődnek. Mint minden embernek nekem is vannak, voltak elképzeléseim, vágyaim, mi lesz belőlem ha „Nagy leszek”, milyen szeretnék lenni, hogyan fogok élni… és a többi. Nem sok vált valóra közülük. Sok egyszerűen megváltozott, sok nem kapott teret, sok azért nem válhatott valóra, mert belső (tudattalan) félelmeim ellendolgoztak. Az egyik ok, amiért nem hiszek a „gondolat teremtőerejének”, ma oly divatos elméletében, az éppen ezek a „körülmények”,azaz, az elmélet magvának kihagyása miatt.

A mi nyugati kultúránkra ma az individualizmus, az elsősorban magunkra való gondolkozás kezd dominánsan jellemzővé válni. Minden az ego, a vágyaink, ösztöneink gyors kielégítése körül forog, de akár problémáink megoldásában is, és ezt csak erősíti, vagy kiszolgálja ebben a formában ez az elmélet. A keleti kultúrában, ahonnan ennek a módszernek gyökereit átvettük, épp a kollektív gondolkozás miatt eleve háttérbe szorulnak az egyéni vágyak, a vágyak első helyen az egész közösség, a világ hasznát szolgálják, és másodsorban az egyénét. Így ott a gondolat, a teremtő akarat legritkább esetben csak egocentrikus, hanem inkább a környezettel való teljes harmóniában teremtődik meg. Az egocentrikus vágyak, így teljes mértékben figyelmen kívül hagyják azt az egyszerű evidenciát, hogy közösségben élünk, és vágyainknak megvannak a határai… például egy másik ember vágyai, vagy akár a gravitáció.

A másik, amiért nehezen működhet igazán nálunk ez az elmélet, mert akárhogy is nézem, nem teljesülhet általában minden vágyunk. Kinek a siker adatik meg, kinek a magánéleti harmónia, másnak a… ritka az olyan ember, aki élete minden területére ki tudja mondani, hogy harmonikus, sikeres, és ezt környezete is meg tudja erősíteni. Nem rossz, ha ezt a célt tűzi ki maga elé az ember, de! De a „gondolat teremtőereje” és az a közhely, miszerint „amit akarsz, azt elérheted, csak akarnod kell” pont ellenkezőleg is hathat. Amikor nem sikerül elérnünk, akkor lelkiismeret furdalást, önmarcangolást okozhat, és az önmagunkról alkotott képet törheti össze. Hiszen ilyenkor azt gondolhatjuk (és ha a téma „szakértőit” kérdezzük meg is kapjuk a magunkét), hogy nem akartuk igazán, hogy csak bennünk van a hiba, amiért nem sikerült. Mivel akaratunk, vágyunk individualizmusunkból indult, így sikertelenségünk is csak e mentén tudjuk magyarázni. Ellentétben a kollektív gondolkozással, ahol a környezet épp oly fontos. Mi lenne a megoldás, ha mégis szeretnénk ezt a módszert használni?

Ha őszinte akarok lenni, nem magával a gondolat teremtőerejében nem hiszek, hanem abban, ahogy mi használjuk. Hiszen igazán akkor működne, ha előbb lenne meg a belső harmónia önmagunkkal és a szűkebb-, tágabb világgal, és nem fordítva, hogy arra használjuk, hogy ezt a harmóniát megteremtsük, csodát várva. Eszközként használunk egy olyan elméletet, aminek csak bizonyos elemével vagyunk hajlandóak azonosulni (ami nekünk kényelmes, mert ugye individualizmusunkat nem szívesen adnánk fel). De egyszerre nem lehet két urat szolgálni. Próbálunk átvenni „technikákat” a keleti társadalomból, mert látjuk itt az individualizmus központjában, hogy ők spirituálisan harmonikusabban élnek (ami nekünk annyira hiányzik). De komolyan úgy gondoljuk, hogy csak a technikák - mint meditáció, táplálkozás, jóga és még sorolhatnám…- átvételével meg tudjuk teremteni azt a világnézetet, amit ők az anyatejjel szívnak magukba? Olyan erőket szólít meg a „pozitív gondolkodás”, ami az individuális gondolkodás mellett a teljes erőbedobást követeli meg ahhoz, hogy versenybe tudjunk maradni, hiszen társadalmunk erről szól. A spirituális kiegyensúlyozottságra vágyunk, miközben épp azt hozza meg számunkra, hogy versengésre ösztönöz, és a versengés sikerességéhez ad új eszközt.

Gondolataink valóban kihatnak az életünkre. A félelemtől a bizalomig, munkánktól a magánéletünkig, örömeinktől a szorongásainkig, fiatalságunktól öregkorunkig. Ma legtöbben úgy fogalmaznak: „gondolkodj pozitívan”. De ebben a közhelyben, megint csak ugyanazt vélem felfedezni, mint amit a gondolat teremtőerejében fogalmaznak meg. Az individuális, egyéni sikerek fontosságának nyomatékosítását. Így én nem használnám egyiket sem. A pozitív gondolkodás számomra közhelyes, és ugyanúgy levegőben lógó idea, ami nem vezet sehova, maximum önmagamba vissza. Így, ha mint közép európai embernek, meg kell fogalmaznom, mit jelent a gondolat ereje, akkor elsősorban a gondolat céljától teljesen függetlenül a világhoz való hozzáállást emelném ki. Számomra a nyitottság, a nyílt gondolkozás, mely képes mások gondolatait befogadni, a világ felé tanúsított bizalom, az egyenes, őszinte kommunikáció vágyainkról, félelmeinkről (önmagunk felé éppúgy, mint mások felé) mind alapja annak, hogy egyáltalán olyan gondolatunk születhessen, amire a világ és önmagunk teret engedhet. Nem mondom, hogy könnyű ezeket az alapokat megteremteni, főleg nem ma, egy európai, magyar közegben. Ahol gyakori a depresszió, az ellenségesség, és az utóbbi évtizedekben egyre erősebb az individualizmus, a versengés, és önmagunk, identitásunk védelme. Mindezek a valódi pozitív gondolkodás mellett nehezen férnek meg. Korábban említettem, hogy életemben sok vágyam nem teljesült. Sok átalakult, egészen más irányt vett, kikristályosodva más értelmet nyert. Éppen a környezet „ellenállása”, vágyaim, gondolataim beteljesületlensége adta a lehetőséget arra, hogy olyan utat találjanak, ami nekem, és környezetemnek is a legjobb. Ha nem lenne jelen a világ ellenállása, vagy arról nem vennék tudomást, akkor a fejlődést kizárnám, gondolataim megrekednének. Így viszont a fejlődés egyszerre van jelen önmagam megismerésében és gondolataim valódi pozitív tartalmainak megtalálásában, éppúgy, mint a környezettel való harmónia megtalálása.

Hogyan is működne akkor a valódi pozitív gondolkodás. Mivel individuális társadalomban nőttünk fel, így legtöbb sérülésünk, legtöbb félelmünk identitásunkkal, személyiségünkkel kapcsolatos. Attól kezdve, amikor először lebutáztak minket, vagy ügyetlennek tituláltak addig, amikor szerelmünk elhagyott, vagy munkahelyünkről kirúgtak. Amíg ezeket a sérelmeket csak önmagunkkal, személyiségünk magjával, és főleg gyerekkori tapasztalatainkkal kapcsoljuk össze, azzal, hogy mi „nem vagyunk elég jók”, addig nem igazán gondolom, hogy sokat lehetne segíteni a pozitív gondolkozás eszméjével. Létezik a pszichológiában egy olyan fogalom, amit úgy nevezünk „negatív gondolati kör”. Legtöbbször teljesen tudattalanul zajlik, de ha jól figyelünk, meghallhatjuk saját belső szavainkat. Olyan mondatokra kell itt gondolni, amik állandóan, hasonló helyzetekben ismétlődik meg bennünk, és így hasonló reakcióval, félelemmel, szégyennel, stresszel járnak együtt, és megakadályoznak a helyzethez illő spontán reakcióban. Milyen mondatok ezek? Legtöbbször így kezdődnek.: „Én, nem vagyok…” vagy „Én … vagyok”, vagy „Én mindig…” „Engem soha…”. Ezeknek a mondatoknak a meghallása nem könnyű, mert épp félelmeinket erősítheti fel, a szembesülés azzal, amit valójában negatívan gondolunk magunkról, és arról, a világ mit gondol-HAT (!) rólunk. Egész világszemléletünket hordozza, és ebben a világban elfoglalt helyünket. Gyerekkorunk félelmeit idézheti fel, a szeretetlenség, az elfogadhatatlanság érzését. A negatív gondolati körök felkutatása, ugyanakkor nem elég, mivel maga a rátalálás, sokszor csak mélyíti, megerősíti azt. A gondolkodásunk így működik, a meglévő ideáinkhoz keresünk bizonyítékokat. Ezért van szükség ilyen esetben pszichológusra, mert egy ember negatív érzelmeinek megismerése csak a sebek felnyitása, és nem gyógyítása. Nem egy könnyű feladat elé állítja a pszichológust sem. Saját tapasztalatom szerint mégis megéri rátalálni ezekre a gondolatokra, ha még jó mélyen, hangtalanul is szólnak! Mert amikor rájön az ember, hogy ezek a gondolatok csak félelmek, és sztereotípiák, akkor tud áttörni azon a falon, ami akadályozza a valódi pozitív, nyitott, felfedező világszemlélethez. Így valóban van a gondolatnak ereje. Sokszor azt gondolom, a magunkkal s a világgal kapcsolatos negatív gondolatnak sokkal nagyobb ereje van, mint ahogy manapság a pozitív gondolatok erejével foglalkozunk. A pozitív gondolatok a második lépés, az első szint kihagyása nélkül így csak jó nagyot lehet esni.