A szenvedély

A szenvedély hozzátartozik emberi mivoltunkhoz, elvezethet az illúziók, álmok világába éppúgy, mint nagy felismerésekhez, útra találásokhoz

Magamról elmondhatom szenvedélyes, lelkesedő, extrovertált ember vagyok. Ha egész életemet nézem sokszor vezéreltek, és vezérelnek a mai napig intuícióim, vonzódásaim, de ha hétköznapjaim nézem, ott is találhatok szenvedélyeket a dohányzástól az írás szenvedélyéig. De legalább két értelmezést különválasztanék. Az egyik a szenvedélybetegségek, függőség, és azt a fogalmat, amit egy erős érzelemre értünk, mint egy személy iránti szenvedélyes szerelem, vagy egy szakma, eszme melletti szenvedélyes elkötelezettség, vagy más erős érzelmi kötödés, érdeklődés. Direkt nem használom a fellángolás szót, nagy különbséget látok e két szó között.

Milyen ponton lehet azt mondani, hogy szenvedélyünk már igazából függőség és nem egy pozitív, előrevivő belső érzelem? Kik azok, akik hajlamosabbak arra, hogy függőkké váljanak? Sokszor megmagyarázhatatlannak tűnő kötödésekre vagyunk képesek. Kezdve a drogoktól, a dohányzáson keresztül, az alkoholhoz való kötödésig. Mikor kell és hasznos a szenvedély, és mikor épp ellentéte, önmagunk ellen fejti ki hatását, rombolja személyiségünk vagy egészségünk, vagy mindkettőt? 

Általánosságban, mi emberek sokban különbözünk. Egyik ilyen különbség, hogy inkább extrovertáltak vagy introvertáltak vagyunk. Vannak, akiknek ez a szó, szenvedély majdnem ismeretlen, vagy nem értik mások „hőfokát”, másoknak - mint nekem is- érthetetlen mások visszavonulása. Az extrovertált embernek arousal szintje (általános aktívációs szint) alacsony. Ahhoz, hogy kényelmes szintet elérje, keresnie kell az érdekességeket, legyen az egyéni kihívás, vagy társas elfoglaltság. Az introvertált embernek viszont magas, így ami az extrovertált embernek kellemesen stimuláló, az introvertált embernek már túl erős inger, így az ingerek elől inkább visszavonul. Miért van összefüggésben az arousal szintünk a szenvedéllyel? Mivel a legtöbb függőség épp attól talál talajra, mert a kényelmi arousal szintünkhöz kapcsolódik. Mikor találkozunk szenvedélyünk tárgyával, legyen az a dohányzás, alkohol, játék vagy más függőség, az arousal szint pont olyan szintet ér el, ami a kellemes számunkra. Ezért szeretnénk újra és újra ismételni a helyzetet. Ezért jó tudnunk, mi is köt minket a szenvedélyünkhöz, ha attól szabadulni szeretnénk, hiszen sokszor hiába szabadultunk egy szenvedélytől, egy másik lép helyébe. Persze a drogoknak, alkoholnak, dohányzásnak más élettani hatásai is közrejátszanak ebben a folyamatban, de ezek már a szenvedély eredeti kapcsolatától független.

A szenvedély másik, számomra egész más jelentéssel bíró értelmezése a szenvedély, mint érzelmi hőfok. Szenvedélyről beszélni, írni ugyanakkor olyan, mintha lecsupaszítanám a szerelmet, a vonzódást, az intuíciót vagy mintha a belső hangokat, intenciókat akarnám magyarázni. A szenvedély specifikusan ilyen téma. Emberből vagyok én is, és ha belenézek életembe kimondható, több területen is, hogy szenvedélyes ember vagyok, mégis beszélni róla... Néha számomra is kétséges, megéri-e szenvedélyesnek lenni, sőt irigylem azokat egy-egy pillanatig, akik szenvtelenek tudnak lenni. Sokáig nem tudtam magamról, majd volt egy időszak az életemben amikor szégyelltem, ma már inkább örülök neki. Tapasztalatom, hogy a szenvedély látványa, vagy másoknál észlelt szenvedély zavart, sőt akár félelmet, ellenérzést is kelthet, megmagyarázhatatlan a szemlélőnek. Olyan benyomást kelthetünk ilyenkor, mintha érzelmileg teljesen ki lennénk szolgáltatva. Igen is és nem is.

Megint csak a magyar nyelv furcsaságát említeném, hogy egy ilyen érzelemről szóló szavunk, mint a szenvedély tartalmazza magát a szenvedés szót, mintha e kettő egymás nélkül nem létezne. Pedig minden alkalommal mikor szenvedélyünk vezet, valami jó reményében indulunk. Mégis mi a különbség „hasznos”, és épp „ellenünk” ható szenvedélyes érzelmeink között?  A szenvedély úgy gondolom, hozzátartozik emberi mivoltunkhoz, de elsősorban ösztönös belülről jövő impulzusok, intuitívek, és nem igazán az „ész” határozza meg. Mióta a pszichológia, az ösztönöket, belső intenciókat legalizálta, azóta a szenvedély is legalizációt nyert. Sokszor használjuk kifogásként, magyarázatként széttárt kézzel. De gondoljunk csak bele. Szükséges volt az irányvonal, mit Freud indított el? Igen, én azt gondolom igen. De úgy gondolom, ösztöneink elfogadása, meglétének elismerése csak az első lépés volt. Talán éppen attól válunk felnőtt emberré, a gondolkodó humanoiddá, ha amellett, hogy tudunk ösztöneinkről, vágyainkról, azt elsősorban magunk fejlődésére használjuk, inkább útmutatónak (mi vonz, mi nem), mint vezérlőnek (mit cselekedjek, mit ne). Szenvedélyeink, ösztönös, intuitív  vonzódásaink megvannak, de attól vagyunk gondolkozó lények, hogyha akkor hagyjuk érvényesülni, amikor „annak itt az ideje, és helye”, ha az a világ harmóniájával nem ellenkezik, és főleg a világgal kapcsolatos értékrendszerünkkel. Meg kell hallanunk belső hangunkat, de tudnunk kell értelmezni azt, és tudni mikor csalfa ez a hang, vagy mikor csak iránymutató egy megoldás felé, és mikor egy teljes belemélyedést igénylő vonzódás, egy valódi motiváció.

A szenvedély képes arra, hogy katarzishoz vezessen, kapukat nyit meg, de óvatosan kell ezekkel a kapukkal bánni, mert elvezethet az illúziók, álmok világába éppúgy, mint nagy felismerésekhez, útra találásokhoz. Mikor szenvedélyünk a félelmeinktől való menekülést szolgálja (magány), valamilyen beteljesületlen, diszfunkcionális szükségletünkből ered (alá- fölé rendelődés, uralkodás, félelem, kisebbségi érzés, bizonyítási vágy, nárcizmus...stb.), vagy pszichológiai kényelmi funkciót lát el (könnyebb út, a kötödés képességének hiánya), akkor sokszor ez a szenvedély csak fellángolás, pillanatokig tart, igazából kielégületlen marad, és csalódással jár együtt mind önmagunkban, mind a választott tárgyban. A csalódás azért ér minket, mert ezen megoldások nagy részében szenvedélyünk tárgya csupán projekciós felület (a projekciónk pozitív és negatív oldalával együtt!!!), így semmi köze magához a választott tárgyhoz. Kiábrándulásunk sem valódi ilyenkor, hiszen a projekción keresztül a negatív tulajdonságok rávetítése ami győz. 
Az önismeretnek itt is nagy szerepe van ezért, mert ha ismerjük vágyunkat, indíttatásunkat, akkor tudja a szenvedély pozitívan, a lendület szolgálni. Az elköteleződés mellett, szabadságot, és nyitottságot ad, illúziók, projekció és más sallangok nélkül. Minket, vágyainkat képviseli és az építő, nem destruktív önkiteljesedésünkhöz a lendületet. Számomra a szenvedély összekapcsolódik az élet szeretetével, a lendülettel, a kíváncsisággal, a megismerés és a tudás vágyával, de ugyanakkor elmélyedéssel is együtt jár. Így, ha belegondolok abba, hogy mikor valaki kívülről látva érzelmi kiszolgáltatottságot lát valaki szenvedélyes viselkedésében, meglepődök, hiszen az ilyen típusú elmélyedéshez, odaadáshoz erősnek és bátornak kell lenni.  Igaz időnként csalódást, lemondást ez a fajta szenvedély is hozhat, de ezek hozzátartoznak magához a fejlődéshez, az élethez, alapjában nem rengetik meg az önképet, még ha érzelmileg pillanatnyilag fájdalommal, veszteséggel, gyásszal jár együtt. Ez félelemmel tölthet el minket, de ha minden erőnkkel azon vagyunk, hogy szenvedélyünket visszafojtsuk, akkor igaz elérjük a konfliktusmentes életet, de van értelme kislángon élni, homokba dugni a fejünk, vagy mesékkel körülvenni magunkat? Persze nem könnyű megtalálni az egyensúlyt, és látni, melyik szenvedélyünk illuzórikus, és melyik valódi. Nekem sem. Sokszor könnyebb hinni az illúziókban, vagy sodródni. Mindemellett, én hiszek abban, hogy vonzódásaink nem véletlenül kerülnek életünkben, mint a nagy konfliktust hozó szenvedélyek sem, és azok sem, melyek illúzióinkat táplálják csak. Hiszem, hogy találkozásaink nem véletlenek, nem véletlenül kerül fókuszunkba, hiszen ez jelzi, igazán életünkhöz tartoznak, éppen most van itt a „helye és ideje”, így azok katarzishoz, fejlődéshez vezethetnek. A szenvedélyeinken keresztül sokat tudhatunk meg magunkról, és talán ilyenkor merünk a legtöbbet megmutatni magunkból magunknak és másoknak is, de ehhez mernünk kell igazán átélni. Nevezhetném így az igazi szenvedélyeinket egyfajta tükörnek, amibe vagy bele merünk nézni, vagy sem. Mindenki saját teher bírásának megfelelően.

Végezetül, itt egy idézet, mely játékosan utat mutathat, hogyan lehet varázsolni, szenvedélyünk értelmezni, és valóra váltani, ha valóban kívánjuk:

„Csak azt kívánhatod igazán, amit lehetségesnek tartasz,

 Csak azt tarthatod lehetségesnek, ami a történetedhez tartozik,

 Csak az tartozik a történetedhez, amit igazán kívánsz.”

/Michael Ende: A Varázsló iskola/