A lendület: hol fönn, hol lenn, de végül talpra esünk.

"gaudium perpetuum mobile"

Rögtön kérdésekkel kezdeném, amik bennem visszhangoznak… Mit jelent ma lendületben lenni? Az állandó naprakészséget, a pörgést? Mennyire van összefüggés a testi és lelki lendületünk között? Mit jelent, és mit tehetünk, ha lendületünket vesztettük?

Gyerekkorom jut eszembe e szóról, mikor naphosszat tudtam a gyűrűhintán lendülni előre, hátra, majd mikor elég lendületet vettem - és bátorságot -, akkor elengedtem a gyűrűt, majd földet értem stabilan a két lábamra. Felemelő érzés volt. Vonzódtam mindig is az energiához, amivel ez a mozgás feltöltött. De tudom nagyon különbözőek vagyunk. Míg én egész életemben lendületes voltam testben és lélekben, addig testvéremben a lendület sokkal kevésbé volt ennyire látványos. Nevezhetnénk temperamentumnak a köztünk lévő különbséget. Vagy nevezhetjük másságnak. Ki így, ki úgy ismeri meg a világot. Egyesek kicsit óvatosabban, mások viszont mernek kipróbálni kockázatosabbnak tűnő dolgokat. De ezek a jegyek csak kívülről tűnnek úgy, mintha a lendületről árulkodnának.

Az elmúlt évtizedekben a lendület nagy jelentőséget kapott. A média, a hétköznapi társas helyzeteink, mind ezt sugallják. Állandóan jelen, és állandóan aktívnak kell lenni ahhoz, hogy úgy érezzük, lendületben vagyunk, hogy azt érezzük élünk, és ezt mások is így gondolják rólunk. A Világ úgymond elvárja. De ezek a viselkedések sokszor nincsenek egyensúlyban a személyiséggel, gyakran csak rásegítéssel érhető el ez a fajta lendület, ami inkább csak a viselkedésben jelenik meg, valódi vonzalom, lendület a nincs mögötte. Mondhatnánk, hogy egy extrovertált ember lendületes születetten? Vagy őt csak a belső energiák hajtják? Egy introvertált ember lehet éppoly lendületes? Mégis, mi lehet a lendület, ha nem temperamentum, ha kívülről nem látványos, és nem egy felvett póz, divat, korszellem? Jó az állandó tettrekészség? Manapság sokan mondják, kimerültek. De mitől is? Lehet úgy pörögni állandóan, hogy minden élményt beszippantunk, állandó élményre szomjazunk, valódi érdeklődés, cél nélkül?  Popper Péter egy helyütt azt mondja, ha valami igazán rosszat kéne tennie a világgal, akkor még jobban felgyorsítaná a fejlődést, az élményeket, az információáramlást, és az érzelmi hatásokat. Én még hozzátenném, megteremtenék egy olyan értékrendet, amiben ez a követendő példa mindenkinek a sikerességhez. Lassan olyanokká válunk, mint egy megbolondult hangyaboly, mindenki rohan, nehogy lemaradjon valamiről. De valóban ezek a dolgok jelentik a lendületet?

Szerintem egyfajta cél megtalálása, a mellett való kitartás, és aktív részvétel a lendület. Ezt a célt jobb is lenne, ha inkább többes számban használnám. A célok, melyek irányt adnak, az élet több területét is fel kell ölelnie. Addig, míg spontán lendületünk gyerekkorunktól eltart, addig jelentőségét nem is érzékeljük. Sőt vannak olyan szerencsések is, akiknek egész élete ebben a spontán lendületben telik. Igazán csak akkor érdemes ezzel foglalkozni, ha elakadást érzünk. Hiába rohanunk tizedszer ugyanannak a falnak fejjel, csak nem sikerül áttörnünk. Mi kell ahhoz, hogy létrejöjjön, és fennmaradjon a lendület, a motiváció?  Azt hiszem elsősorban egy olyan cél, amit elérhetőnek látunk. Másodszor egy olyan közeg, ami a célunk eléréséhez teret ad. Ha e két elem egyike hiányzik, de másik jelen van, akkor erős frusztráltságot élhetünk meg, ami lebéníthat. Ha egyik sincs, akkor egyszerűen csak sodródunk a történésekkel. Ez is lehet lendületes, de én ezt a lendületet inkább a kor divatjának látom, mint valós lendületnek.

Kicsit érdemes e két összetevőről részletesebben is beszélni, főleg manapság. A cél, legyen az szakmai, magánéleti, vagy egyszerűen örömökre, szabadidőre vonatkozó vágy, olyannak kell lennie amiről, azt gondoljuk képességeink és lehetőségeink megvannak ahhoz, hogy elérjük. Ha emellett is távolinak, elérhetetlennek tűnnek céljaink, akkor érdemes kisebb szakaszokra bontanunk a célhoz vezető utat. Ez segít abban, hogy a lendületet közben ne vesszük el. Fontos még, hogy ismerjük célunkat. Minden vágyunkra igaz, hogy ha irreális ismereteink vannak vele kapcsolatban, csalódás érhet minket. Ha szakmai céljaink vannak, akkor könnyen, még akkor is, ha elértük célunkat, idővel kiégünk. Ha magánéleti, akkor őrlődhetünk annak nehézségeivel szembesülve, vagy feladva, új "lendületet" keresünk. Ha egyszerű szabadidős cél, akkor annak pihentető, vagy éppen fogyókúrás erejében csalódunk. Nem azt mondom, ne legyenek pozitív elvárásaink a vágyainkkal kapcsolatban (sőt, fontos a kezdeti, akár szenvedélyes lelkesedés), de a lendületünket veszthetjük a napi, rutinná váló tevékenységekben, ha nem ismerjük valamennyire a negatív oldalát. Nem bírjuk elviselni azt, vagy ha túlidealizálva képzeljük el, vagy ha vágyaink egy olyan szükségletünket elégítenék ki, amelyek túlmutatnak a reálisan elvárható érzéseken (például segítő szakmáknál megmenteni mindenkit, vagy a magánéletben tökéletes anyává válni). Ha csak a szenvedélyes lelkesedés van, az általában magához a szenvedélyhez, az „adrenalinhoz” való ragaszkodásról szól, nem valódi értékekről. Ha úgy nézem, az „adrenalin" csökkenése után ilyen esetben, nem is csoda a lendület vesztése.

Másik összetevő a tér, ami lehetőségeket adhat. Lelkesedésünk veszthetjük, amikor falakkal találjuk szembe magunk, sőt a deviancia is épp ebből alakul ki sokszor. A lendület, a cél megvan csak a lehetőség nincs, vagy nem látjuk. Mit tehetünk mégis, amikor ilyen helyzetbe kerülünk anélkül, hogy feladnánk magunk? Sokan céljaik mellé alternatívákon, „B” terven is gondolkoznak. Nem egy nagyon szűken behatárolt célt tartanak szem előtt. Másik lehetőség az időleges visszalépés. Az ember talán az egyetlen élőlény, aki képes arra, hogy belássa, hogy ahhoz, hogy elérje eredeti célját, ahhoz időnként éppen a hátrafelé tűnik a legrövidebb útnak. Ezekre a megoldások egy közös elemmel rendelkeznek a helyzet felmérésén túl, a rugalmassággal. És talán nem is csoda, hogy a lendületről beszélve, a rugalmasság kerül elő. Ha belegondolok gyerekkor gyűrűhintázásomba, ha azt merev testtel tettem volna, akkor valószínűleg alaposan összetörtem volna magam, arról nem is beszélve, hogy soha többé nem próbáltam volna újra.

A lendület, nem a lendületért létezik. Gyerekkorban még igazán csak a megismerés, a felfedezés, kíváncsiság eszköze, a tanulásé elsősorban, még ha erről nem is tudunk. Magától működik, igazán célja nincs tudatosan. Később, ha a lendület nem kap célt, akkor „kifárad”. A közhely úgy tartja, addig fiatal valaki, amíg lendületben van, és amíg annak érzi magát. De annyi igazsága lehet, hogy addig tart a lendület életünkben, amíg célja van. Ha nincs, akkor csak emészti energiáinkat, lemerül, megöregszik. Lendület az például, amikor valaki hírtelen szerelembe esik? Igen, kívülről annak tűnik. Vagy igazán az a lendületes szerelem, ami tovább tart, mint 5 nap, ami sokáig ugyanolyan energikusan kitart, önmagát tartja lendületben, életben? Elmondható mindez, a többi vágyunkról, céljainkról?

 A lendület önmagunk meghaladását célozza, alapjában kreatív, a megértés, ismeret, a cselekvés és az öröm az alapelemei. Mennyire kiábrándító, amikor nincs az életünkben meglepetést, sem önmagunk, sem mások viselkedésében. Mikor nem hiszünk abban, hogy örömöt, sőt nem várt spontenaitást tartogat, mind saját képességeink, bátorságunk, fantáziánk, mind a körülöttünk lévő világ. Hogyan is beszélhetnénk lendületről, ha percekben, órákban gondolkozunk? Milyen a valódi lendület? Ha az életünk legtöbb területén mozgásban tudjuk tartani örömforrásainkat, motiváltak vagyunk áldozni értük, és az elért örömök megélésére is időt szánunk. Mitől kaphatunk lendületet, ha épp az inga alján állunk? Ha elkezdünk hinni képességeinkben, elvetjük berögzült félelmeink, és hiszünk a meglepetésekben.