Újjáéledés: "Élni annyit jelent, mint lépésről lépésre megszületni." /Antoine de Saint-Exupéry/

Kinn még mínuszok vannak, így vettem magamnak egy cserepes kisvirágot, hogy ihletet kapjak az íráshoz, az újjáéledéshez. De mivel szakad a hó kinn, nem igazán tudom átélni, hogy a természet újjáéledése adja gondolatfonalam. Ehelyett egy filmet és egy könyvet ajánlanék. Virginia Wolf: Orlandó-ját. Aki nem olvasta, nem látta a filmet, Orlandó a főhős életeken át újra és újra elalszik és újjászületik. Különböző korokban és mellesleg különböző neműen, hol férfiként, hol nőként. Ami számomra a lényeg most, hogy minden egyes „életében” különböző életcélt lát maga előtt, különböző eszméket lát az élet céljának. Ezek szerint is próbál élni, és mindent megtesz, hogy filozófiailag helyesen alátámassza eszméit.  Mindvégig az élet értelmét keresi, és mikor csalódik egyikben-másikban, akkor újra elalszik, miközben az idő múlása lényegtelenné válik, a lényeg a keresés. Nem akarom lelőni a végkövetkeztetést, ez maradjon azoknak, akik elolvassák a könyvet vagy megnézik a filmet. / http://www.youtube.com/watch?v=brRPkz4o0VQ /

Virginia Wolf Orlandója nem élt meg közben nagy kríziseket csak elaludt, de a valós életben az újjáéledést legtöbbször, mint a természetben is egy viharos ősz, és egy szunnyadó, "emésztő", tisztuló tél előzi meg.  Az ősz lehetne a szimbóluma, mikor az optimizmus, a virágzásba vetett hit már kezd elhalni, amikor nagy konfliktusok zajlanak belül, és akár látható, nagy érzelmi viharokat, reménytelenséget élünk meg. A tél talán a régi eszmék, elképzelések pusztulását szimbolizálhatná, és a elvesztett dolgok feldolgozását, és ugyanakkor az erőgyűjtését is. Az újjáéledéshez erő, remény és bizalom kell a jövőben. Igaz ez nem látszik még, amikor éppen mindent hó fed. Orlandó vált. Az egyik idea nem hozza meg a boldogságot, akkor nézőpontot tud váltani, és ez nagydolog. El tudja vetni nem működő eszméit, melyek értékében csalódott, és ki mer próbálni egy másikat. Neki adott a regény fantáziavilágán keresztül, nekünk nehezebben megy az újjáéledés, változás. Régi eszméinkhez tíz körömmel ragaszkodunk, sokszor még akkor is, ha látjuk, nem működik, hiszen korábban minden tettünkkel ezt próbáltuk bizonyítani, e szerint tettünk jót és rosszat. Eszméinkkel okoltuk meg, és így minden alkalommal csak megerősítettük nézeteink és inkább másokat, a világot okoltuk, hogy eszméink nem hoznak boldogságot. Eszméink identitásunk részévé vált.  A belátás így sokkal nehezebb számunkra, mint Orlandónak. Így az újjáéledéshez vezető első lépés is nehezebb, mint egy egyszerű elalvás. A következő lépés talán még nehezebb a csalódás és belátás. Eszméink elvesztése, elengedése, majd újak keresése. Közte a semmi. Túlélni a telet, amikor még nem látjuk, merre menjünk. Ezt az időszakot – ha már rutinunk van benne -, láthatjuk úgy is, mint egy időszak, aminek nem a fájdalom, a küzdés a lényege, hanem a keresés, az új perspektíva, amit megnyit. Szokták mondani, a krízist valaki úgy értelmezi, hogy egy keserves időszak, de van, aki úgy, mint az ezen túlmutató, új lehetőség kapuját.

Miért van szükségünk időről időre az újjáéledésre? Mert kevesen vannak köztünk, akik olyan stabil háttérrel, ideákkal, családi értékekkel nőnek fel, ami megjelöli és egyensúlyban tartja életét egészen a haláláig. Legtöbben bejáratott és mélyen bebetonozott sémák alapján éljük életünket, amik igazi jelentésüket már rég elvesztették, sokszor rá sem látva arra, hogy éppen mi vagyunk, vagy mélyen begyökeredzett, valósnak hitt eszméink az okai boldogtalanságunknak. Újjáéledésünk reménye mindig a boldogság megtalálása. A „boldogság” értelme ugyanakkor számunkra már teljesen eldeformálódott - persze mindenkinek mást is jelent-, de ha megvizsgáljuk igazán mire is vágyunk, sokszor rá kell jönnünk irreális, amit boldogság alatt elképzelünk. Inkább pillanatkép, mint egy széles, 360° optikával készült film, aminek múltja, jelene és jövője van és több életteret is felölel. Inkább elvárások a világ iránt, mit együttműködés azzal.

Sokszor az újjáéledést úgy értelmezzük, egyik pillanatról a másikra megváltoztatja életünket, de ebben minden alkalommal tévednünk kell. A gyors váltás legtöbbször előző működésünk, csak egy másik szinten, egy más, megalapozatlan ideára való átváltás, és nem más perspektívából való rálátás dolgainkra, életünkre, önmagunkra, és a világra. Így az ilyen újjáéledés ugyanúgy csalódást hoz, mint az előző.

Épp úgy, mint a természet mi sem vagyunk képesek arra, hogy teljesen elfelejtsük, átugorjuk múltunkat. Az újjáéledésben benne van a tudás a múltról, ahogy a föld is évekig tud arról mit vetettek belé. Így nem hiszem, hogy valami egészen új tud születni valamiből, ami már létezik. És éppen úgy, ahogy múltunk hozzátartozik mostani fejlődési stádiumunkhoz, úgy hozzá tartozik a környezetünk is. Hajlamosak vagyunk elfelejtkezni arról, hogy ahogy a tavasszal kivirágzó virág életéhez hozzájárul a föld, a napsütés, a patak, és a környező fák, úgy a mi újjáéledésünk sem történhet csak magunk dicsőségére. Ha nem lenne körülöttünk, aki teret ad, bizalommal áll új növekedésünkhöz, akkor nem tudnánk újjáéledni. Erről sokszor elfelejtkezünk, és csak magunk dicsőségének gondoljuk újjáéledésünk. Az újjáéledés az egész környezetet érinti, a virág is idővel visszaadja a földnek, amit tőle kapott. Így a valódi újjáéledés, ha termő talajra talál, akkor nem egy ember számára hoz megújulást, hanem egész környezetének, nem tartható meg önmagunknak, és nem csak saját dicsőségünket szolgálja.

Mi haszna az újrakezdésnek?

Magam részéről elmondhatom, hogy ez a keresgélés minden egyes újjáéledésére érvényes volt életemnek. Legtöbbször úgy tűnt, mint mikor megtaláltam a megoldást, az élet értelmét, és sokszor adtam jelszavakat életemnek, mint Orlandó tette, és én is sokszor csalódtam.  Életemben először most érzem úgy, jó úton haladok, és ez nagy szó. Értelme mégis miért volt minden keresgélésnek, csalódásnak, elalvásnak és újjáéledésnek? Mert ha nem keresgéltem volna, akkor talán nem éltem volna eddig, talán nem tudnám milyen örülni, ha nem lett volna könny is. És tévedés ne essék, a keresgélés alatt sokszor voltam boldog is, örültem az életnek, a próba nem zárta ki az életörömöt. Sőt, a kísérletezés, a tapasztalás legtöbbször örömmel töltött el, mint lehetőség. Mégis valahogy nem az igazi út volt, a teljesség érzése nem kísérte. Nem merném állítani, hogy nem lesz még újjáéledésem, remélem minden tavaszon beköszönt hozzám, igaz más minőségben, inkább, mint új energiaadó napsütés, mely már inkább csak megerősít az utamban.