Az ember mint megismételhetetlen összetétele a víznek

...kísérlet

Nehéz egy tudományos képzésben részt vett embernek, elszakadni a bizonyított világtól, és nyilvánosan hitbéli dolgokról írni. Legalábbis nekem. Tudományosan a vízről olyan dolgokat tudnék írni, mit legtöbben már ismernek. Mint a testünk nagy része víz, vagy hogy milyen mennyiségű folyadékra van szükségünk ahhoz, hogy az agyunktól a szervezetünk minden porcikájáig jól tudjunk működni. A fogantatástól a halálig elkísér minket. Vagy hogy milyen szimbólumként lehetne értelmezni a vizet. Őselem, és minden élet forrása. De ezeknek a szimbólumoknak nagy része nagyon személyes, és értelmezésük nagyon egyénre szabott, csak az egyént mélyen megismerve lehet feltételezéseket állítani. Tudjuk mindannyian azt is, hogy milyen fizikai erővel bír a víz, csak a cunamikra kell gondolni, vagy egy kavicsra a patakban.

Én most itt inkább a víz „szentségéről” írnék (Mircea Eliade: "Szent és profán" után szabadon) . A vízről, amit nap, mint nap használunk, de ugyanakkor használjuk rituálékhoz, megszentelésekhez is. A földön mindenütt. Nem véletlen valószínűleg, hogy pont a víz, ami a legalapvetőbb szentséggé vált. Mégis a mai európai és amerikai, úgymond „civilizált” ember már csak nagyon ritkán gondol a vízre így. Érték lett a pénz, a tulajdon, a mobil és csuda tudja még mi minden… ha van belőle, akkor magunkat is értékesnek éljük meg… De ha belegondolunk naponta hány alkalommal „szenteljük” meg magunkat azzal, hogy vizet veszünk magunkhoz, vagy tisztítjuk meg testünket, kezünket, arcunkat vízzel, és nem tekintenénk olyan magától értetődőek a víz jelenlétét, akkor talán a mindennapokban is tudnánk úgy élni, hogy értékesek vagyunk, mint egy megismételhetetlen összetétele a víznek.

Mikor ennek a cikknek a mondanivalója megfogalmazódott bennem, megtettem azt a lépést, hogy egy-két napig így próbáltam hozzáállni a vízhez. Nem volt könnyű. Úgy sem volt könnyű, hogy egy teljesen hétköznapi emberként használom korunk minden vívmányát, sem úgy, mint személyiség, aki szkeptikus, és nehezen értelmez valamit kiemelt értékekkel, vagy misztikus képességekkel. Meg kell mondjam őszintén, bizonyos szintem működött, hogy tisztelettel gondoltam a vízre amikor ittam, vagy amikor főztem vele, vagy fürödtem, vagy egyszerűen kezet mostam. A tisztelet energiája önmagam felé irányult, minden ilyen helyzetnél. Átéreztem, hogy amit magamhoz veszek a részemmé fog válni, illetve amikor tisztálkodom, akkor tényleg tiszta leszek, és nem csak rutinból használom a vizet. De nem működött, amikor olyan dolgoknál próbáltam beleélni magam a tiszteletbe, amikor semmilyen „szentség” nem lehetett jelen az én gondolkodásom szerint, számomra tisztán „profán” helyzetekben.

Ha ezt a „kísérletet” kicsit értelmezni szeretném magamnak, akkor azt mondanám, hogy sok mindennek tudnánk jelentőséget, erőt tulajdonítani. A víz és sok, minket körülvevő elem is ide sorolható lenne. A víz különlegesen kiemelt helyen van ebben a sorban, hiszen lételemünk, és voltak idők, amikor kézzelfoghatóbban nagyobb értéke volt, mint ma a „civilizált” társadalmakban. Tudatában vagyunk már, hogy testünk nagy része víz.  Amit megeszünk, megiszunk, az testünké válik…Tudjuk, de mintha nem tudnánk… Ezektől az értékeitől megfosztottuk - nem csak a vizet-, és ez csak minket tett szegényebbé. A víz valódi értékeiről beszélek, és természetesen mindenki maga szabja meg ezt a valódi értéket, sőt azt is, ha csodatevő jelentőséget tulajdonít neki. Magasztos pillanatokban, mint például a keresztelés szentsége, tudunk úgy gondolni a vízre, mint valamilyen eszmeiséget képviselő elemre. Ma hajlamosabbak vagyunk a két véglet egyik oldalán állni, végletesen szétválasztva a vizet értékes, „megszentelt” vízzé, és hétköznapivá. De hétköznapjainkban ritkán gondolunk rá így. Szükségünk van erre a szétválasztásra? Azaz arra, hogy végletesen jelentősnek, fontosnak tartsuk, vagy természetesnek tartott jelenléte okán, ne vegyünk egyáltalán róla tudomást, semmibe vegyük?

Mindennapjainkban használt „szentségeink” elfelejtésével, úgy érzem fontos értékeket vesztünk el. Hétköznapjainkban hagyva a „profán” szintjén, kiszolgáltatjuk magunkat annak az értékrendnek, melynek normáit mások szabják meg. Társadalmunk olyan tárgyak, eszmék, ideák felértékelésére kényszerítenek, amiknek az emberhez sokkal kevesebb köze van. Leminősítve minket a csupasz objektivitás, mérhetőség, adatok szintjére, megfosztva ezzel az érzelmek átélésétől, a fantáziától, és a kreatív gondolkodástól, és legfőképpen önmagunktól távolítanak el.

A víznek számomra így lett most ereje.  A kísérletem önmagamnak fogalmaztatta meg, hogy a szubjektív hit, érzelmi alapú értékrendszer, és a tudomány nagyon jól megférhet egymás mellett a megfelelő helyen és időben. Sőt szükségük van egymásra az egyensúly megteremtéséhez. És nem utolsó sorban közelebb hoz emberi mivoltomhoz, önmagamhoz.