A megértés: A pokolhoz vezető út jó szándékkal van kikövezve. Vajon a megértéshez elég a jó szándék?

megértés, mely szabadságot ad

„Megértem, hogy…”- hányszor hallok manapság ezzel a szóval kezdeni egy mondatot, mely vonatkozhat szülőre, barátra, párra, munkatársra… Mióta ennyire divatba jött a pszichológia, mindenkit megértünk. Megértjük és értelmet adunk annak, miért csinálta ezt vagy azt valaki, de legtöbbször nem jutunk tovább ezen a ponton. Valóban megértjük mások viselkedése mögött húzódó mechanizmusokat? Elég ez a megértés, amit megértésnek nevezünk? Vagy amikor megértjük, egyben azt szeretnénk ő is értse, és változtasson rajta? Mi történik, amikor épp minket érint érzelmileg valaki viselkedése. Tudunk függetleníteni a minket ért érzelmi hatástól, megérteni valójában miért viselkedett úgy, ahogy?

A megértés, mások viselkedésének értelmezése hozzátartozik az emberi gondolkodáshoz, hiszen nem tudnánk érteni egymás szavait, viselkedését, ha nem merítenénk egy valamennyire egységes jelrendszerből. Ezt az alap jelzésrendszert gyerekkorunktól tanuljuk. Mit jelent, ha valaki ránk mosolyog, kacsint, vagy morcosan néz, esetleg kiabál. Milyen „forgatókönyv” alapján zajlik le egy esemény. Persze egyes elemei kultúránként változnak. Vannak elemek, amiket mintha soha nem tanultuk volna, tudjuk. De számunkra, akik a pszichológiával foglalkozunk, nagyon fontosak azok, amiket személyesen egy emberhez köthetően fedezünk fel. Mit értek ezen? Azt, amikor egy ember önmaga egyéni tapasztalatain keresztül értelmez érzelmeket, eseményeket. Mások élethelyzetének, bajainak, örömeinek és különböző eseményekre adott reakcióinak megértése, értelmezése így nagyon különböző lehet. Ha maga az értelmezés különböző, akkor a megértésünk, és a megértés utáni viselkedésünk, reakciónk is különböző. Mindezt átszövi a két fél közötti érzelmi kapcsolat is.

Hétköznapi szavunk ma már az empátia, de valóban tudjuk mit is jelent? Nézzük csak a kisgyerekeket, amint látják, hogy a másik gyerek sír. Értik, hogy a másiknak fáj valami, és ők is elkezdenek sírni. Ez az, amikor teljesen átérzik a fájdalmát a másiknak, de nem tudják még függetleníteni önmaguktól, olyat élnek át, mintha nekik is fájna. Ha ezt egy felnőttnél tapasztaljuk, lehet, hogy meghatódunk, hogy milyen együtt érző, de gondoljunk csak bele… Várhatok attól a felnőttől segítséget, aki ugyanazt a fájdalmat érzi ok nélkül, mint én? Hát, nem igazán. Van ennek a típusú együttérzésnek egy szélsőségesebb változata, amikor a másiknak láthatóan még jobban fáj, mint nekünk, vagy az aktuális problémánkat túllicitálva előhozza sajátját. Ilyenkor akár el is csodálkozhatnánk az illetőn: „Mi van? Hisz nekem van szükségem a megértésre most!”. Nem elemezném most itt, milyen az, aki így reagál, annyi biztos, hogy megértést nem igazán várhatunk tőle, és igazi együttérzést sem.

Menjünk tovább egy kicsit a gyerekek példáján. A következő időszakban már a kisgyerek nem kezd el sírni, ha látja valaki baját, megérti, hogy valami fáj a másiknak, és felkínálja vigasztalásnak saját kedvencét (maciját, cumiját), ami őt is vigasztalná. Ez már egy magasabb foka a megértésnek, de még nem tudja, hogy mindenki más miatt szomorú, és mindenkit mással lehet megvigasztalni. Csak magából tud kiindulni, és csak később alakul ki, hogy tud önmagától függetleníteni. Ha belegondolunk, hányan vannak körülöttünk, akik ha megértésért fordulunk hozzájuk, csak arra a megoldásra segítőkészek, amik nekik is segítenek. Menjünk bulizni, sportolj… stb. Persze ez mind jó is lehet, ha meghalljuk közben, mire lenne szüksége a másiknak. A felnőtt megértése egy másik ember örömének, bajának, fájdalmának átérzése annak mélységében, belehelyezkedés a helyzetébe úgy, hogy közben megtartjuk függetlenségünket, erőnket, és érzelmileg egy más szinten lépünk aktivitásba. Igazán csak ebből a helyzetből tudjuk megérteni a helyzetét. Legtöbben adunk arra jelzéseket, mi segítene, a másiknak csak meg kell hallania, figyelnie kell a jelzésekre, és késznek lennie arra, hogy úgy segítsen - félretéve önmagát-, ahogy vágyunk, igényünk van rá. A furcsa az, hogy abban a pillanatban, hogy függetleníteni tudunk, akkor a fantáziánk, képzelőerőnk aktivitásba lép, míg ha saját érzelmeinkhez ragaszkodunk, azok lebéníthatják szabad gondolkodásunkat.

Hogy ez hogyan kapcsolódik a minket ért olyan helyzetekhez, amik igazán megértést igényelnének? Úgy, hogy kimondjuk „megértem” azzal még nem biztos, hogy tényleg értjük a másikat, és azt végképp nem, hogy tudunk is hozzá viszonyulni. Ismernünk, és megértenünk ezért legtöbbször először önmagunkat kell. Amíg nem tudjuk, a miérteket saját megmagyarázhatatlan (vagy sokszor felületes ismeretek alapján, erőltetetten magyarázott) viselkedésünkre, addig függetleníteni sem tudunk saját tapasztalatainktól, és attól a perspektívától, amiből másokat ítélünk meg és helyzeteket. A segítő szakmák mindegyikéhez ezért alapjában hozzá tartozna egy mély önismeret. A hétköznapi életben viszont éppen ezért nem elvárható a megértés. Hiszen nem tudhatjuk, milyen érzelmeket, emlékeket hívunk elő valakiből. A megértés így nem elvárás kérdése, vagy valaki képes rá, vagy (még) nem.

Túllépve a megértésen, sokszor azt gondoljuk, azzal, hogy megértünk valakit, elvárhatjuk, hogy a másik változni fog a megértésen keresztül (legyen az szülő, barát, pár, vagy aki segítségért fordul hozzánk). De ahhoz, hogy egy ember megváltozzon akár (szerintünk!) saját érdekében is, ahhoz neki kell akarnia a változást, vagy látnia azt, hogy azt is elfogadják, ha nem változik. Hétköznapi életben az érett empátia, megértés arról szól, hogy átérzem, de nem azonosítom magam a másikkal. A megértés semmilyen kényszerítő erőt nem képvisel a változásra, vagy a változás irányára. A megértés alapja nem a sajnálat, és nincs feltételekhez kötve, mert az alapja az elfogadás, a szeretet és a bizalom nem csak a másikba, hanem magunkba is. Így a mondat „Megértem, hogy…” már megváltozik, és nem úgy folytatódik, hogy „de”.